A száznyolcvan centisre nőtt Zsoltika óriáscsecsemő, minden reggel arra ébred, hogy az anyukája beviszi a szobájába a gőzölgő caffé lattét. Az egyetemista fiatalember ilyenkor feltápászkodik, kényelmesen megreggelizik, ha olyanja van, beballag előadásra, ha nincs, akkor a laptopja előtt múlatja az időt ebédig. Néha délután is akad elfoglaltsága az egyetemen, aztán este összefut a haverjaival vagy moziba megy a barátnőjével. Bár évek óta együtt járnak, és a lánynak saját lakása van, Zsolti hallani sem akar arról, hogy összeköltözzenek. Aludni is szívesebben megy haza, ahol senki nem zaklatja, ha hajnalig számítógépezik. „Egyszer felriadtam az éjszaka közepén a monitor villódzására, akkor láttam, hogy valami álkelta középkori harcos alakjában sárkányokra vadászik – meséli a szóban forgó barátnő, Csilla. – Nekem reggelente fél kilencre be kell érnem dolgozni, ezért szólok rá, ha nem hagy aludni. Zsoltinak kevésbé sürgős, ő ugyanis többszöri nekifutás után megint egyetemre jár, és újra máshová. Azt hittem, agyvérzést kapok, amikor közölte, hogy beiratkozott mongol szakra. És vajon miből fogunk megélni, elköltözünk egy jurtába tevét tenyészteni?! Még a főiskolán kerültünk össze, amit azóta én elvégeztem, ő nem. Igaz, én nem számíthattam arra, hogy majd eltartanak a szüleim. Pesszimistább perceimben úgy érzem, hiába indult nagy szerelemnek a miénk, nincs jövője, annyira máshol tartunk az életünkben. Én lassan családot szeretnék, Zsolti a Góbi-sivatagban kóborolni és virtuális sárkányokkal hadakozni. Időnként meg arra gondolok, mindenki más tempóban fejlődik, ő is majd felnő, csak én vagyok türelmetlen. De meddig várjak?”
Felelősséget vállalni? Kizárt!
Ha Csilla angol helyett pszichológiát tanult volna a főiskolán, akkor már régen diagnosztizálhatta volna a párja tüneteit: Zsolti kapunyitási pánikban szenved. Az angolul quarter-life crisis, magyarul pályakezdési krízis néven is emlegetett jelenség korábban ismeretlen volt, mára viszont olyannyira általánossá vált, hogy az amerikai szakirodalomban még külön elnevezést is kapott. Az érintettek közös jellemzője, hogy a felnőttség kapujához érve visszariadnak az új életszakasztól, halogatni kezdik a diploma megszerzését, vagy rájönnek, hogy mégsem arra a pályára vágynak, amire a képesítésük szól, és új tanulnivaló után néznek. Így aztán akár harmincéves korukig is sikeresen elhúzzák a váltást, amikor a saját lábukra kellene állniuk. Mások a végzettségük megszerzése után nem kezdenek el dolgozni, hanem fel-alá utazgatnak a világban, mondván, még annyi mindent ki kell próbálniuk, mielőtt menthetetlenül beszippantaná őket a való világ. „A gyerekek valamikor alig várták, hogy teljes jogú tagjai legyenek a társadalomnak – mondja Csehák Hajnalka pszichológus. – Megváltozott világunkban azonban nagyon komoly követelményei vannak a felnőtt létnek, felelősséget kell vállalnunk az életünkért, a döntéseinkért, a tetteinkért. Sok szülő ezzel szemben úgy neveli a gyerekét, hogy mindent megad neki, és ezzel elveszi tőle azt az érzelmi »izmosodási« folyamatot, amelynek során megélhetné a felelősségvállalás különféle szintjeit. Ezekből a gyerekekből lesznek aztán az életkezdési krízisben szenvedő fiatalok, akik nem tanulják meg a kitartást, a küzdést, azt, hogy kitűzünk egy célt, és megyünk afelé, és hogy vannak dolgok, amiket nehezen kapunk meg. Nem szeretnének felnőni, ugyanakkor a felnőtt lét egyes elemeit hangosan követelik. Szelektálnak: ami jó nekik, azt elfogadják, amihez erőfeszítést kell tenniük, azt nem vállalják. Biológiai értelemben ugyan nagykorúak, ám sem a társadalmi, sem a pszichés felnőtté válásuk nem történik meg, és ez erőteljesen befolyásolja a párkapcsolataikat is.”
| Az emberélet útjának negyedén Az angolul quarter-life crisis néven emlegetett jelenség a serdülőkorral járó nagy változásokon átesett huszonéves fiatalokra jellemző, akik stresszként élik meg a felnőtté válást. A fogalmat a negyvenes évek táján jelentkező krízis (mid-life crisis) mintájára alkották meg a szakemberek. Erik H. Erikson fejlődéspszichológus (aki szerint az embernek életútja során nyolc nagy krízishelyzettel kell szembenéznie) úgy fogalmazott, hogy a fiatal felnőtt az intimitás és az elszigetelődés közötti konfliktust éli át. Egy brit internetes oldal, a Gumtree.com által végzett felmérés során a kérdőívet kitöltő 1100 fiatal 86 százaléka nyilatkozta azt, nyomasztónak érzi, hogy harmincéves koráig mi mindent kellene elérnie anyagilag, a hivatásában és a magánéletében. A pszichológusok szerint azonban az átlagosan két évig tartó krízis pozitív tapasztalat is lehet. Az érintetteket ugyanis a válsághelyzet szerencsés esetben arra ösztönzi, hogy változtassanak a sorsukon, és új életet építsenek fel. |
Anyuka kicsi fia
Bár a szakértő szerint ez a magatartás személyiséghez kötött, mégis mintha sokkal gyakrabban fordulna elő elkényeztetett fiúknál. Egyfelől a lányokat eleve kevésbé szokás körülugrálni otthon, másfelől a nőben, ha szerelmes lesz, azonnal működésbe lép az anyai ösztön. Zsuzsa például kerek négy éven át tartotta el a párját, a saját munkája mellett rengeteg energiát fordítva arra, hogy a fiúnak is állást találjon. Küzdött, mint egy anyatigris, és végül sikerrel járt – csak közben beleunt az óvó néni szerepkörébe, és most, hogy Tamást (a szülei helyett) a saját lábára állította, szakítani készül vele. „Ezek a fiatal férfiak komolyan sérülnek a nemi szerepeikben, nem tudnak férfivá válni, gondoskodni másokról, megvédeni őket – magyarázza a pszichológus. – Ők a párjukban anyát keresnek, abszolút elfogadó, jól kereső, róluk gondoskodó nőt. Nem tudnak egyenrangú kapcsolatban élni, ahol egyszer ők engednek, egyszer a másik, egyszer az ő kívánságuk teljesül, egyszer a másiké. Ezt nem tanulták meg, mert a szüleikkel való viszonyukban mindig ők voltak az elsők. Ennek megfelelően egy ilyen kapcsolat addig működik, amíg a nő hajlandó dajkálni a férfit.”
Erre leginkább a tanult nők kaphatóak, egy iskolázatlanabb, egyszerűbb típus gondolkodás nélkül azt mondja a párjának, hogy nyomás dolgozni, vagy tűnj el innen! Ahogyan azt is csak egy jól szituált család engedheti meg magának, hogy eltartsa a huszon-harminc évesen is még önmagát kereső csemetét. Az értelmiségi kultúrához azonban mintha hozzátartozna az olykor túlzott tolerancia. Azt tanuljuk, hogy elfogadónak kell lennünk, tisztelni a másik személyiségét, az egyéni érési idejét. Ám van egy határ, amin túl ezt nem szabad tűrni – hangsúlyozza a pszichológus. A nő akkor tesz jót a párjával, ha a sarkára áll, a szülő pedig végre nemet mond, ha már korábban nem tette meg.
Trauma vagy önismeret
„Én akkor jöttem rá, hogy valamit nagyon elrontottunk a férjemmel, amikor a fiammal szakított a menyasszonya – idézi fel a szomorú történetet Eszter, a legalábbis életkorban felnőttnek számító Barna édesanyja. – Pedig Anitát mindnyájan nagyon szerettük, nyárra már esküvőt terveztünk. De szakítottak, méghozzá a fülünk hallatára. Megérkezett Anita, felment a fiam szobájába, aztán már csak azt hallottuk, hogy kiabál: »Hozzád nem lehet férjhez menni!« meg: »Rád egyáltalán nem lehet számítani, te semmit nem veszel komolyan!«. Annyi történt, hogy Barnának a főiskola után mi szereztünk állást egy londoni szállodában, mivel mi is a hotelszakmában dolgozunk az apjával. A gyerek kiutazott, és arról volt szó, hogy hamarosan Anita is utánamegy. Aztán egy este halljuk, hogy csörög a zárban a kulcs, és ott áll az előszobában a fiunk. Állítólag hiányoztunk neki, ezért hagyott ott csapot-papot. Anitánál, aki már addig is úgy vélte, túlságosan elkényeztetjük Barnát, ezzel betelt a pohár. Én persze a fiam pártjára álltam, de később elgondolkoztam, talán mégsem kellene mindent a gyerek feneke alá tolni. Most próbálunk új szokásokat bevezetni, nem adunk neki annyi pénzt, és nem csinálunk meg mindent helyette, de nem mondhatnám, hogy túl könnyen megy. Mégiscsak a fiam, nem?”
A pszichológus szerint itt tartós változásra van szükség a személyiségben. Ezt pedig valamilyen trauma válthatja ki, vagy szakszerűen fejlesztett önismerettel érhető el, ami rengeteg belső fájdalommal jár. Nem könnyű azzal szembesülni, hogy az addig tökéletesnek hitt szüleim valójában elrontották a nevelésemet, amikor mindent rám hagytak. A terápia során visszaviszik az illetőt abba az életkorba, amikor valami megakadályozta a felnőtté válását, és annak a hatásait elvéve tőle, másfajta hatásokat adnak neki. Ezzel új reagálási módot tanul meg, és átesik az egészséges felnövekedés folyamatán. „Előfordult már, hogy egy »óriáscsecsemő« férfival élő hölgy ajándékként befizette a párját önismereti tréningre – említ példát a saját gyakorlatából Csehák Hajnalka. – Ez komoly ajándék, hiszen 150 órás a tanfolyam, ám ennyi alkalom és idő szükséges ahhoz, hogy egy ember tartósan változni tudjon. Helyre is jött a kapcsolatuk. A szerelmes fiatalember először csak a lány kedvéért járt a tréningre, aztán rájött, hogy több megbecsülést, pozitív visszajelzést kap, és karakán, másokért, valamint önmagáért felelősséget vállalni képes férfi vált belőle.”
Hasznos olvasmányok a témában:
• Szvetelszky Zsuzsa: A kapunyitási pániktól a nagymama-elméletig (Pont)
• Tari Annamária: Y-generáció (Jaffa)
• Irvin D. Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia (Animula)
• http://kapunyitasipanik.blogspot.com/
Cikkünk a Nők Lapja Psziché Párkapcsolat különszámában jelent meg.
A tartalomból:
- Csernus Imre: Fájdalom nélkül nincs boldogság
- Párban, mégis magányosan
- Vágyak az ágyban – Mersz beszélni róluk?
- Teszteld! Készen állsz a házasságra?
- Miért lép félre a férfi?
- Házasságleckék – nem csak kezdőknek
- Ha a nőből anya lesz – mit érez a férfi?
- Egyedülálló anya társat keres
- Házassági szerződés – megéri megkötni?
- Jó, ha a párod a legjobb barátod?
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!
