A tanulmány során 48 harminchat és harminckilenc hónap közötti korú kisfiút és kislányt követtek nyomon, akiknek három különböző élethelyzetben kellett megfigyelniük felnőtteket. Az egyik esetben a felnőtt jogosan volt elkeseredve, a másikban ok nélkül, a harmadikban pedig ismeretlen volt az elkeseredés oka.
A kísérleti helyzetben minden gyerekkel két felnőtt találkozott, és az eljátszott szituáció során egyikük a szomorúság jeleit mutatta nyöszörgéssel, ajakbiggyesztéssel vagy homlokráncolással. A megfigyelések során kiderült, hogy amikor a gyerekek olyan helyzetnek voltak tanúi, melynek során a felnőtt szomorúsága jogosnak tűnt, például valamilyen fizikai fájdalom, igazságtalanság vagy tárgyi veszteség érte, aggodalmat mutattak feléjük, akár közbe is léptek az érdekükben, és később is szimpátiát fejeztek ki irántuk. Amikor azonban olyan szituációt láttak, amelyben a felnőtt szomorúsága indokolatlannak tűnt, a gyerekek nem mutattak ilyen szintű együttérzést.
A fenti vizsgálatok jól mutatják, hogy már az egészen kicsi gyerekek is meg tudják ítélni, mikor ésszerű valakinek a szomorúsága, és mikor túlozza el azt, mindennek következtében pedig csupán akkor mutatnak együttérzést és segítő szándékot, ha a problémát jogosnak érzik – tette hozzá Robert Hepach kutatásvezető.
