Miért jó megbocsátani?

A méreg leggyakrabban a haragtartónak árt. A neheztelés akár évekig ott maradhat a sértett fél tudatában, és valahányszor visszagondol rá, újra átéli az eredeti megbántottságot, a méltatlankodást, a dühöt, csupa erőteljes, negatív energiát, amelyekről tudjuk, hogy fiziológiai hatásuk is van. Felszökik a vérnyomás, gyorsul a pulzus, a szív kalimpál, az adrenalin beindítja az agressziót, ennek azonban nincs kivezető útja, és mindez károsítja a szervezetet. Minél gyakrabban lobban fel a düh, annál több kárt okoz.

A düh mámora

A neheztelésben van azonban egy kis pozitív öröm is, hiszen – ismerjük be – áldozatnak lenni nem maradéktalanul rossz. A sértett fél egójában van egy kis felsőbbségi érzés, olyasmi, hogy „bezzeg én…”, és erről néha nehéz lemondani. A bosszúállás még kielégítőbb: az „elégtétel” szó fejezi ki ezt a legtömörebben. Shakespeare hősei és a mai bűnözőbandák egyaránt véresen szereznek elégtételt maguknak, de a közelmúltban két angliai esetből is az derült ki számomra, hogy a nők vérontás nélküli bosszúja sem csekélység. „Nincs a pokolnak akkora dühe, mint amilyen egy megvetett nő haragja” – írta a 18. századbeli angol költő, Congreve, és az állítása ma sem túlzás. Az egyik újsághír szerint egy fiatal nő, akit egy másik lány miatt otthagyott a barátja, a férfi távollétében elment hajdani közös lakásukba, és a lakószoba üreges függönyrúdját telerakta friss tengeri hallal és rákkal, majd távozott. Rövid idő múlva az egész lakás elviselhetetlenül büdös lett, de napokba telt, mire a tulajdonos megtalálta a probléma okát, és el tudta távolítani az addigra igen gusztustalan maradványokat. Egy másik hasonló sorsú lány valamivel finomabb módszert választott. Amikor volt barátja elutazott, felment londoni lakására, felhívta a New York-i beszélő órát, és hagyta, hogy az – két héten keresztül – percenként közölje a pontos időt, miközben a telefonszámla gigantikus méreteket öltött. Mindkét fiatal nőt komoly pénzbüntetésre ítélte a bíróság. Hogy megérte-e nekik, arról nem számoltak be a lapok.

Másként is lehet

„Legádázabb ellenségem a legjobb tanítóm” – mondta a dalai láma, és ez a rövid kijelentés teljes életfilozófiát tartalmaz. Kikapcsolja az egót azzal, hogy nem a sérelmen háborog, hanem a jelentőségét keresi: mi a tanulság a konfliktusból, akár igaza van az ádáz ellenségnek, akár nincs. Ez pedig azonnal magával hozza a megbocsátás első feltételét, mármint hogy a sértett fél ne csak saját szempontjából mérje fel a helyzetet, hanem vegye számításba a másikét is. Mihelyst egyáltalán figyelembe vesszük a másik felet, azonnal kitágul a látómező: nemcsak saját egónk szűk ablakán keresztül szemléljük azt, hogy mi történt. Az angol mondás szerint „kettőn áll a tangózás” – kettőn áll a konfliktus is. Tudjuk-e, hogy tulajdonképpen mi történt, vagy csak azt, hogy velünk mi történt, mintha a másik ott sem lett volna? Van erre egy jó gyakorlat, ami egyéni terápiában és műhelymunkában egyaránt beválik. Három szék kell hozzá, egymással szemben, háromszög alakban felállítva. Az egyik a sértett félé, a másik az odaképzelt sértő egyéné, a harmadik a bölcs, tárgyilagos megfigyelőé. A sértett fél leül a saját székére, és nyíltan, őszintén – akár dühösen is – elmondja odaképzelt ellenfelének, hogy miért haragszik rá. Utána egy pillanatra átül a bölcs megfigyelő székére, elengedi érzéseit, majd átül a képzelt ellenfél székére, és annak a szempontjából számol be az esetről. Meglepő módon legtöbbször át tudja venni a „másik” szerepét, és teljesen más megvilágításba helyezi a konfliktust. Kiderül, hogy ott és akkor a sértő fél nem tudott másként cselekedni, és nem feltétlenül a rosszindulat vezérelte. Ettől érezhetően megváltozik a légkör. Utána a már nem annyira sértett fél átül a bölcs megfigyelő székére, és annak nevében megoldást javasol. Pontosabban, szinte kivétel nélkül, megbocsátást. A megfigyelő nem más, mint saját elfogulatlan, belső bölcsességünk, amely túllát az egócska mesterkedésein. Tapasztalatom szerint az, hogy egyik székről átülünk a másikra, megkönnyíti az átkapcsolást és a nézőpontváltást. Az pedig, hogy hangosan „elmondjuk” az odaképzelt másiknak, mi bajunk van vele, ahelyett hogy magunkban forronganánk, keretet és határokat von a téma köré, rendet teremt a káoszban.

Tévedni emberi…

…megbocsátani isteni – írta Alexander Pope, a 18. század nagy költője. De földi jutalma is van. A „megbocsát” közeli rokonszava az, hogy „elbocsát”, vagyis elengedünk valamit, nem cipeljük tovább, lerakjuk a kővel teli zsákot a hátunkról, és továbbmegyünk nélküle. Ugyanakkor, miután fölfedeztük saját szerepünket az immár semlegesített viszályban, elfogadjuk (óriási lépés!), hogy nincs mindig igazunk, és gondosan ápolt önképünkön talán picit változtatni kellene. Ez a lelki felszabadulás kulcsa: belépődíjként feladunk néhány bevett szokást, meg az „én mindig…” és „én soha…” szavakkal kezdődő mondatokat, amelyek keskeny ösvényre kényszerítik életünket. Elősegíti az átalakulást a humorérzék: aki megtanul önmagán nevetni, az már nem tud halálosan komolyan örök haragot fogadni egy másik, hasonlóan esendő, tökéletlen embertársa ellen. Ám a legfontosabb kérdés: meg tudunk-e bocsátani önmagunknak mindazért, amit rosszul, ügyetlenül, kártékonyan intéztünk el saját múltunkban, és amiért talán valaki mást hibáztatunk?

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból: Ha egy nő gyereket akar Miért nem tudnak a nők várni – Vámos Miklós írása Az illatok ereje – beszélgetés Zólyomi Zsolt parfümőrrel A futás, és ami mögötte van Tavaszi megtisztulás – Kedvenc diétáink Lelki tréning esküvő előtt Anyut akarom! – Szeparációs szorongás kisgyerekkorban Miért jó megbocsájtani? – Beata Bishop írása Ha szeretnél előfizetni a Nők Lapja Pszichére, itt és most megteheted!