“A lényeg nem az, hogy fent vagy lent vagyunk éppen, hanem hogy ezt a változást meg lehet lovagolni.”
Izzadó tenyér, kiszáradt torok, gyorsan kalapáló szív, szorító mellkas, kipirult arc, nem szűnő belső remegés – a testünk egyértelmű jelzései valós vagy vélt krízishelyzetben.
“A félelem fontos emóció – magyarázza Surányi Kinga coach és HR-szakértő.
– A veszély elkerülésére késztet bennünket, és egyben gondoskodik szervezetünkben a kellő mennyiségű energiáról, amely a szükséges cselekvés végrehajtásához kell.”
Az egészséges félelmek nem hagyják, hogy egy forgalmas úton az autó elé lépjünk, arra
biztatnak, hogy rendszeresen járjunk szűrővizsgálatokra, sőt jótékony drukk formájában
jobb teljesítményre ösztönözhetnek. A félelmeinknek van azonban egy másik csoportjuk,
az úgynevezett F.E.A.R. (az angol fear = félelem mozaikszóból, False Evidence Appearing
Real), vagyis “valóságosnak tűnő hamis látszat”, amely könnyedén károssá válhat, és aktív cselekvés helyett gyötrő tehetetlenségre kárhoztathat minket. A kihívást az jelenti, hogy különbséget tegyünk az egészséges és az ártalmas félelmek között. Az utóbbiakat feltérképezni, szembenézni velük és elfogadni őket hosszú és fáradságos önismereti munka. Ha azonban végigjárjuk ezt az utat, belső biztonságra, erőt adó motivációra lelhetünk, amely életünk eddigi rémisztő helyzeteit új perspektívába helyezheti.
 |
| Vona Kitti |
Az önmegerősítés útján
Surányi Kinga coach szerint az egyik leggyakoribb félelmünk a “nem vagyok elég jó…” (anya, feleség, előadó, vezető stb.) érzése, amelynek gyökerei sokszor gyerekkorig nyúlnak vissza. Vona Kitti (28) egészen kicsi korától félt attól, hogy megnyilvánuljon mások előtt.
“Folyamatosan arra gondoltam, hogy mi történik, ha butaságot mondok. Újra és újra lejátszottam a fejemben a történéseket, hogy vajon a lehető legjobb válaszokat adtam-e – kezdi történetét Kitti. – Édesapám rengeteget dolgozott, nagyon ritkán volt otthon, én pedig úgy éreztem, ha még jobban teljesítek, akkor majd több figyelmet kapok. Az állandó megfelelési kényszer és a külvilág elismerésének vágya miatt azonban folyamatos szorongásban éltem.”
Kitti 16 évesen indult el a tudatos önismeret útján (önsegítő könyvek és tanfolyamok, valamint vezetett meditáció segítségével), de ahogy mondja, a félelem pont azokat az éveit
határozta meg, amikor a leginkább önfeledtnek és szabadnak kellett volna lennie.
“A félelem megfigyelése és tudatosítása rengeteget segített. Megtanultam emlékeztetni magam
arra, hogy értékes ember vagyok, de nem tökéletes. Egy idő után azt is láttam, hogy minden félelmem csupán illúzió. Egy ideig persze irányít, de minél többször emlékeztetem magam a sikereimre és az értékeimre, annál könnyebb lesz együtt élni velük.”
“Mindig azt kell megtennünk, amitől a legjobban félünk.”
“Élvezem kifejezni magam”
Kittit, miután elvégezte a Budapesti Műszaki Főiskola informatikus–közgazdász szakát,
mindig olyan állások találták meg, ahol a kommunikáció szerves része volt a feladatainak.
És bár eleinte nyomasztó és nehéz volt akár tíz embernek is előadást tartania, ma már életvezetési trénerként magabiztosan beszél több száz fős rendezvényeken is.
“Amióta a félelmeim nem uralkodnak rajtam, szabadabban élek. Élvezem kifejezni és megélni önmagam, szívből nevetni és bátran kérdezni, bármilyen butaság legyen is az.
Örömmel tapasztalom, hogy az emberek sokkal befogadóbbak és nyitottabbak, mint ahogy
gondoltam. A saját történetem és az önmagam irányában gyakorolt empátia segített mások helyzetét is megérteni. De a legfontosabb, hogy boldogabb ember lettem.”
 |
| Fuchs Krisztina |
Felszínre törő félelmek
Akadnak azonban olyanok is, akik számára a félelem sokáig szinte ismeretlen érzelem. Akik
gyerekkoruktól magabiztosan haladnak előre, célt cél után megvalósítva. Egészen addig, amíg valamilyen sokk vagy trauma hatására a korábban elnyomott félelmeik a felszínre nem törnek. Fuchs Krisztina (46) harmincöt éves koráig abban a hitben élt, hogy nem fél semmitől. Szervezetfejlesztő és HR-szakemberként sikeres volt a munkájában, rengeteget utazott, és olyan extrémebb sportoknak is szívesen hódolt, mint a hegymászás. A fordulópontot az jelentette, amikor sclerosis multiplex gyanúja merült fel nála. A betegség tudata lelkileg teljesen lebénította Krisztinát, és valóságos lavinát indított el az életében.
“Megszerettem a gyengeségeimet”
“Elkezdtem félni a természeti jelenségektől (pl. vihar), nem tudtam hosszabb ideig metrón
utazni, továbbá a hidakon, alagutakon való átkelés is nehezemre esett. Végül a repüléstől
való rettegés volt az, ami arra kényszerített, hogy szembenézzek azokkal a dolgokkal (a túlpörgetett életmóddal, az állandó megfelelési kényszerrel, a túlzott maximalizmussal),
amiket egész életemben cipeltem magammal.” Krisztina többféle módszert kipróbált, a végső megoldást azonban a csikungozás hozta el számára.
“Az ősi kínai módszerrel lehetőségünk nyílik arra, hogy a bennünk lévő kétféle energiát
(a passzív, befogadó, női jint és az aktív, teremtő, férfi jangot) egyensúlyban tartsuk. Ahogy meggyengülünk érzelmileg, úgy kap erőre bennünk a félelem, ezért mindig azt kell megtennünk, amitől a legjobban félünk.” Kínai mestere tanítását követve Krisztina egymás után nézett szembe a félelmeivel, amelyek idővel érzelmi állapotból egyfajta jelzőrendszerré változtak. A betegsége azóta nem nyert megerősítést, mégis új mederbe terelte a ma már csikungtanítással foglalkozó nő életét.
“A félelmeim segítettek, hogy felismerjem, elfogadjam, sőt megszeressem a gyengeségeimet.
Ma már úgy kezelem őket, mint jó ismerősöket. A csikungtanfolyamokon azt szoktam ajánlani, hogy mindenki készítse el a saját félelemlistáját. Ha érezzük az aggodalmat a testünkben,
vegyük elő ezt a listát, mint a pilóták felszállás előtt, és ellenőrizzük, hogy éppen mi rémít meg minket. Elképzelhető az is, hogy valaki más aggodalmát vagy egy kollektív félelmet
(például a természeti jelenségektől) éreztünk meg. De tudatosítással, megéléssel és azzal,
hogy megtesszük azt, amitől a legjobban félünk, a lebénultság helyett a lelki harmónia, céljaink elérése és a valódi változás lesz a jutalmunk.”
A bátorság perspektívája“Számos helyzet adódhat a munkánk során is, amely félelmet kelt bennünk – magyarázza Surányi Kinga coach és HR-szakértő. – Például sok ember előtt kell prezentálnunk, kineveznek, és meg |
 |
| Radics Ágnes |
A cél maga az út
A félelemmel való szembenézés során sokat segíthet, ha képesek vagyunk felfedezni és előhívni magunkból a gyermeki kíváncsiságot. Így a nyomasztó érzések szinte észrevétlenül
adják át helyüket az érdeklődő lelkesedésnek és vele együtt sok új tapasztalatnak.
Mint Radics Ági (33) esetében, aki az ismeretlentől való félelmével nézett szembe, amikor tavaly augusztusban végigjárta az El Camino zarándokutat.
“Amióta élek, biztonsági játékos vagyok. Bár mindig is vágytam a változatosságra, a csodára, úgy éreztem, csakis a kemény munka és a tervezés hozhatja majd el a vágyott eredményt.”
Ezért Ági az elmúlt 14 évben párhuzamosan dolgozott és tanult, hogy az így megszerzett
anyagi biztonsággal és stabilitással harmóniát találjon az életében.
“Megvontam magamtól minden szórakozást, utazást. Sokat túlóráztam, hanyagoltam a kapcsolataimat. Mindennek az lett az eredménye, hogy teljesen kiégtem. Korábban úgy
éreztem, ha a külsőségeket meg tudom teremteni – jól fizető állással, szép lakással –, akkor belülről is stabilnak fogom érezni magam. De idővel rájöttem, hogy a belső harmóniát először önmagamban kell megtalálnom.
Csak lenni és menni…
Tudtam, hogy változtatnom kell, de fogalmam sem volt, hogyan. Elkezdtem táncterápiára járni, felfedeztem Pál Feri előadásait, de éreztem, hogy az igazi áttörést az jelentené, ha képes lennék elengedni azt a biztonságot nyújtó identitást, hogy egy nagy svájci cég pénzügyi vezetője vagyok. Nem tudtam, hogy utána mihez kezdenék, csak az volt bennem, hogy gyalogolni szeretnék, kint lenni a szabadban, nem gondolkodni, csak lenni és menni. Így jött a Camino ötlete.”
Ági 2013 márciusában felmondott, és az utolsó héten kapott bónuszból nekivágott a zarándokútnak. “A legnehezebb lépés lelkileg és fizikailag is az elindulás volt. Egyrészt hogy bízzak önmagamban, a belső indíttatásomban, és hogy kitartsak, annak ellenére is, hogy ezért a környezetemben szinte mindenki őrültnek gondol. Másrészt nagyon nehéz volt az indulás előtti este Saint-Jean-Pied-de-Portban, egyedül, ismeretlenek között, nem tudni, mit hoz a holnap.”
Ági harminchárom nap alatt járta végig az utat, amelynek során nemcsak számtalan tapasztalattal gazdagodott, de szembenézett legbensőbb félelmével is.
“Az út óta nyitottabb lettem, jobban bízom az életben, Istenben, magamban. Merek változni és változtatni, vállalom magam, és nyíltan beszélek az érzéseimről. Bátrabb lettem a szeretetben is. Rájöttem, hogy a mindennapok hullámzásában a lényeg nem az, hogy fent vagy lent vagyunk éppen, hanem hogy ezt a változást meg lehet lovagolni. Mert könnyebb úgy élni, hogy rábízod magad a természetes áramlásra, minthogy folyamatosan próbálod magad a felszínen tartani, és elfutsz a félelmeid elől.”
A zarándokút után Ági ismét pénzügyi területen helyezkedett el, de már tudja, milyen irányba induljon. Tudatosan tervezi a pályamódosítást, hogy később olyan munkája legyen, amelyben majd igazán örömét fogja lelni. A tudatos önismereti útnak és vele együtt félelmeink legyőzésének sokféle módja lehet, amelyek közül nekünk kell megtalálnunk a számunkra megfelelőt. Bármilyen módszert is válasszunk azonban, Eleanor Roosevelt, a leghosszabban hivatalban lévő first lady örök érvényű tanácsából bármikor erőt meríthetünk: “Mindennap tegyél valamit, amitől félsz.”
Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Mióta élsz szex nélkül?
- 103 évesen is boldogan – interjú a hosszú élet titkáról
- Coming out – Egy magyar színész vallomása
- Nem akaroom! – dr. Vekerdy Tamás a rettegett dackorszakról
- Merd néha azt is mondani: NEM!
- Feldolgozni a feldolgozhatatlant – Két asszony vallomása
- Létezik újrakezdés?
