A “coming out of the closet” kifejezés köznyelvben használt rövidítése azt jelenti: előbújni a szekrényből. A szófordulat a hatvanas években vált ismertté, az elmúlt fél évszázad során pedig leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és queerek – azaz a magukat felcímkézni nem kívánók – milliárdjai számára jelentette azt: nem rejtőzködnek többé. Általános álláspont, hogy a homoszexuálisok “mutogatják magukat”.
Ám aki naponta szembesül azzal, hogy abnormálisnak nevezik pusztán azért, mert azonos nemű partnert választott, tudja, a “coming out” nem sokkolni hivatott. Tavaly a Budapest Pride – a meleg büszkeség napja – műsorvezetőjeként azt mondtam a Parlament mellett felállított színpadon: nekünk nem elég, ha a társadalom csendesen megtűr minket. Azt szeretnénk, hogy mindenki, aki képtelen szembenézni saját nemi identitásával és orientációjával, érezhesse, lehetséges kompromisszummentes magánéleti döntéseket hozni. Közösen kell küzdenünk érte, hogy semmiféle hátrányos megkülönböztetés ne származhasson abból, hogy merünk önmagunk lenni. Abból, hogy felvállaljuk azt szeretni, akit a szívünk választott.
Nincs több titkolózás!
Emlékszem, alig voltam tízéves, amikor pedzegetni kezdtem, hogy valószínűleg engem a fiúk jobban érdekelnek, mint a lányok. Korábban is tisztában voltam vele, hogy imádom a Barbie babákat, viszont cseppet sem érdekelnek a match boxok. Ám amikor tizenévesen kísérletezni kezdtem a párkapcsolatokkal, bizonyossá vált: Budai Nikivel lassúzni kevésbé izgalmas számomra, mint Tóth Bélával birkózni a tesiteremben. Mire gimnazista lettem, már világosan láttam, aki homoszexuális, az egy feladatot kap az élettől, mert ezt egyáltalán nem könnyű kezelni. Olyan ikonokat és idolokat választottam, akik rebellis viselkedésükkel és progresszív gondolkodásmódjukkal állandóan összezavarták, sokkolták, ezzel pedig nevelték a társadalmat.
Imádtam Arthur Rimbaud költészetét, odavoltam Madonnáért, és kiskamaszként elhatároztam, ha Magyarországon senkinek sincs mersze megváltoztatni évszázadok begyepesedett dogmáit, majd én leszek az, aki megteszi. Persze akkoriban még fogalmam sem volt, mibe vágok bele. Tizenhat sem voltam, amikor először bonyolódtam párkapcsolatba egy nálam tíz évvel idősebb sráccal, és mivel nem akartam hazudozni, úgy döntöttem, hogy előállok az igazsággal. Édesanyám első kérdése az volt: mi van, ha megtiltom? Erre azt feleltem: az olyan, mintha azt mondanám, hogy nem lélegezhetsz. Azt hiszem, azonnal megértette, hogy tehet vagy gondolhat akármit, a fia homoszexuális. Néhány héttel később pedig már együtt járt kávézgatni és vásárolgatni az akkori pasimmal. Édesapám pedig csak annyit mondott: sokfelé jártam a világban, sokféle emberrel találkoztam, számomra ebben semmi furcsa nincsen.
Közöny kontra elutasítás
Ám progresszív nevelés ide vagy oda, amikor belecsöppentem a szórakoztatóipar és a média világába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy bármily sokan vagyunk is mi, melegek, a “ne kérdezz, ne beszélj róla” elv áll mindenekfelett. Rengeteg közszereplő tartott és tart tőle ma is, hogy a felvállalt szexuális orientáció kevesebb munkát eredményezne, vagy elveszítenék a közönség szeretetét. Mások pedig meggyőződéssel állítják, hogy ehhez senkinek semmi köze, ezért nem kell nyilvánosan propagálnunk a homoszexualitásunkat. Ám amikor egyre gyakrabban kérdezgették a bulvárlapok újságírói, hogy mi a helyzet a lányokkal, úgy éreztem, a titkolózás számomra egyenértékű a hazugsággal. Tartoztam annyival magamnak, az olvasóimnak, a nézőimnek és a melegtársadalomnak, hogy a saját nyilvános előbújásommal teszek egy aprócska lépést azért, hogy a következő generáció fiai és lányai kevesebb közönnyel találkozzanak, mint én. Hiszem, hogy a közönynél még az elutasítás is jobb – hiszen azt mutatja, végre történik valami.
Az ország felébred
2013 Magyarországon vízválasztó esztendő volt a homoszexuálisok jogaiért folytatott harcot illetően. Végre felhőtlen hangulatban, félelem nélkül zajlott le a Budapest Pride fesztivál, és egyre többen vállalták fel homoszexualitásukat – köztük olyan prominens művészek, mint Alföldi Róbert, aki saját könyvében mesélt minderről; és országunk egyik legtehetségesebb énekesnője, Oláh Ibolya sem titkolta el leszbikus kapcsolatát. Óriási dolog továbbá az is, hogy főműsoridőben futó adások közkedvelt szereplői, mint például Lakatos Márk, nyíltan beszélhetnek magánéletükről. Emellett megérkezett a mozikba Magyarország első “melegfilmje” is, a Coming out. Ezzel együtt persze korántsem felhőtlen a helyzet: a közelmúltban megjelent Coming Out Könyv szerzője, Kincses Marcell ígéretes lelkészi pályáját kényszerült maga mögött hagyni, amiért nyilvánosan felvállalta homoszexualitását. Mindezt egy olyan korszellemben, melyben még maga a pápa is kiáll a melegek és leszbikusok mellett, mondván: ha egy homoszexuális Istent keresi, ki vagyok én, hogy eltiltsam tőle?
Bátorság a boldogsághoz
Földvári Péter, a Karinthy Színház művésze történetét nekünk meséli el először, bár közvetlen környezete előtt már régóta nem szégyelli felvállalni, hogy homoszexuális. Apukája egyedül nevelte egy vidéki kisvárosban. Aztán amikor kamaszodni kezdett, csajozásra adta a fejét. De már ekkor érezte, hogy nincs minden rendben. Jöttek-mentek a diákszerelmek, volt több nővel is rövidebb viszonya, de egyre inkább felébredt benne a kíváncsiság a férfiak iránt. Ez pedig ügyetlen próbálkozásokhoz vezetett. A legfontosabb persze a teljes titoktartás volt, lévén kisvárosban lakott. Péter számára a nagy fordulópontot az jelentette, amikor egy barátnő a szemébe mondta néhány közös ismerősük előtt: “Azért nem működnek a kapcsolataid, azért iszol annyit, mert nem fogadod el magadat.” Gondolhatnánk, ezután már egyenes út vezetett a szabad élet felé, de nem. Péter még inkább igyekezett elfojtani a vágyait, és még többet ivott.
“Amikor apukámnak leesett, hogy harmincöt éves gyermeke valószínűleg nem fogja megajándékozni unokákkal, csúnya veszekedés kezdődött. Elhangzott az összes klisé: »Azonnal költözz el!«, »Követelem, hogy változtasd meg a neved!«, és így tovább.”
A családi dráma mellett egy újabb reménytelen szerelem is felkavarta Péter életét. Bánatát italba fojtotta, aminek komoly alkoholmérgezés és egy autóbaleset lett a vége.
“Részegen vezettem, figyelmen kívül hagytam egy jelzőtáblát, és egy szabályosan közlekedő kocsi belém hajtott. Szerencsére senkinek sem lett komoly baja, de három évre elbúcsúzhattam a jogosítványomtól, egymillió forintos kárt okoztam, és a munkahelyemről is ki akartak rúgni.”
Ezzel pedig végleg betelt – vagy éppenséggel kiürült – a pohár Péternél. Elhatározta, Budapestre költözik, és felnőtt fejjel végre elindul az álmai után. “A fővárosi törzshelyemen, egy kedves étteremben megismerkedtem egy lánnyal. Tudtam, hogy a régi énem – a szégyenből és a bizonyítási vágyból fakadóan – elhitetné a nővel, hogy lehet köztünk valami. Életemben először azonban úgy döntöttem, elmondom neki az igazat. Az udvarlás helyett büszkén vállalt »coming out« következett, a jutalom pedig egy feltétel nélküli barátság lett.”
A happy end pedig a nagy szerelem megtalálása és a dédelgetett álom beteljesülése, a színpadra lépés lett. “Az elérhetetlennek tűnő álmok – szép szerelem, színházi karrier – útjában semmi más nem állt, mint az éretlenségem. Amíg féltem felvállalni önmagam, nem voltam készen arra, hogy boldog legyek.”
| Coming out – de hogyan?
A legjobb módszer, ha a “coming out”-ot nem bocsánatkérés, sőt még csak nem is a személyes béklyótól való megszabadulás motiválja, hanem az, hogy megváltoztassuk a környezet sztereotip viselkedését. Ha a fiatalabb generáció úgy nő fel, hogy nem titkolózik, egy elfogadóbb, okosabb, bölcsebb nemzedék születhet. Épp ilyen fontos, hogy az egyén felvértezze magát a lehetséges reakciókkal szemben, és tudatosítsa: aki nem fogadja el, arra kár szívfájdalmat vesztegetni. |
Dermesztő dogmák
“Elsősorban a társadalom ítélkezésétől való félelem az, ami akadályozza az önfelvállalást – mondja Tóth-Horváth Gábor pszichológus. – A legtöbben a mai napig azt feltételezik, hogy a homoszexualitás tanult viselkedésminta, ne adj’ isten betegség. Magyarországon melegnek lenni sokak szemében bűnnek számít, ennek oka pedig az, hogy az emberek keveset tudnak a témáról. Az előítéletek között olyan abszurd álláspontoknak adnak helyet, mint »trend melegnek lenni« – pedig ez már önmagában egy óriási paradoxon: miért akarna bárki egy a társadalom által lenézett csoporthoz tartozni?
Ahhoz, hogy egy »coming out« ne keltsen közfelháborodást, rendet kell tenni a fejekben. Az első fogalomzavar, hogy rengeteg ember szemében a melegség csupán két azonos nemű ember közötti szexuális aktus, és fel sem merül bennük, hogy pont olyan érzelem, mint amit maguk is megtapasztaltak: hatalmas szerelem. Ez az oka például, hogy a melegek igenis szeretnének
házasodni. Ám hiába élünk a 21. században, a magyarországi törvények 12. századi elveket követnek, így a homoszexuálisok kötelességeik tekintetében egyenjogú, jogok tekintetében másodrangú állampolgárok – vallja Tóth-Horváth Gábor, aki rámutat, a leszbikus szerelem mindemellett sokkal kevesebb előítéletet kap. – További általános tévhit, hogy a homoszexualitás összefüggésben áll a pedofíliával, pedig a melegek nem vonzódnak serdületlen gyermekekhez, a pedofilok esetében pedig a gyermek neme másodlagos.”
Szomorú statisztika
Kérdés, hogy egy meleg ki előtt vállalhatja fel homoszexualitását, mert nem ritka a családon belüli elutasítás sem. Ezzel pedig a szülők a saját gyermeküket teszik egy életre boldogtalanná. Ezért van az, hogy a legtöbben akkor vállalják fel szexuális orientációjukat a szüleik előtt, amikor már elköltöztek, így az elutasítást nem követi állandó otthoni feszültség. Természetesen léteznek elfogadó szülők is. De sokkal gyakoribb a “tudom, de ne beszéljünk róla” gondolkodásmód. Ugyanez igaz a barátokra is. A “titok” megosztásakor gyakran kiderül, hogy az addig jó havernak hitt barát olyan intoleráns családi háttérrel rendelkezik, hogy ő maga is ellenségesen reagál.
“A pályám során rengeteg elrettentő esettel találkoztam – mondja a pszichológus. – Talán a legextrémebb, amikor a család előtt lebukott tizennyolc éves fiút minden áldott nap meztelenre vetkőztette az apja, és az anyja szeme láttára nadrágszíjjal verte egészen addig, míg a fiú el nem szökött otthonról. Az efféle »megoldások« eredménye mindig egy boldogtalan, bűntudattal és potenciazavarokkal küzdő felnőtt, aki nem beszél a családjával (esetenként soha többé). Az elutasítás, a szeretett szülő ellenséggé, idegenné válása csak szakember segítségével dolgozható fel.”
A cikk a Nők Lapja Psziché márciusi számában jelent meg. További érdekes anyagokat olvashatsz az aktuális lapszámban, keresd az újságosoknál!
A tartalomból:
- “A kapcsolatunk nemes küzdelem” – Afrikai férj európai feleséggel
- Vereségek nélkül nincs győzelem – Interjú Litkey Farkas olimpikon vitorlázóval
- “Erényt faragtam a munkamániámból” – Önpusztító munkafüggőség
- Nincs mitől félnünk – Interjú Ole Nydahl lámával
- Azt a kutyafáját! – Ha káromkodik a gyerek
- Pornót néz a gyerekem
