Futó Karcsi bácsi 85 éves, de ő a legfiatalabb szívű felnőtt, akit ismerek. A végletek embere, a mindigeké és a soháké. Mindig mosolyog, mindig kedves, örökké viccelődik, hihetetlenül bölcs, olyan ember, akinek jó a társaságában lenni. Mai fogalmaink szerint amolyan guruféle (egyébként katolikus pap), nagyon sokan szeretik, járnak is hozzá rendszeresen.
Egy ideje készül a halálra, és nemrégiben úgy tűnt, hogy valóban meg is fog halni. Már napok óta kórházban feküdt, amikor úgy gondoltuk, meglátogatjuk. A kezelőorvosa kérte, hogy ne tegyük – előző nap is 150-en voltak bent nála. Végül nem halt meg, talán ez a sok ember nem engedte…
Gyermeki lelke ellenére Futó Karcsi bácsi már egy jó ideje nem fut sehova, évtizedek óta két mankóval jár. A csípőjéből először a porc tűnt el, majd a csont is. Feltehetően folyamatos fájdalmai vannak, de erről sohasem beszél. Továbbá soha nem eszik édességet. A látogatói mindig visznek neki egy kis sütit, csokit, és Karcsi bácsi azzal a finomsággal kínálja meg a következő vendégeit, amit az előzőek hoztak. Gazdaságos megoldás.
Szóval, én még nem találkoztam olyan felnőtt emberrel, aki gyermeki egyszerűségben felvette volna a versenyt Futó Karcsi bácsival. Meg is kérdeztem tőle, mi a titka szellemi frissességének. Azt felelte, hogy amikor azt tapasztalta, hogy kezd romlani a memóriája, leült a térkép elé, és fejből megtanulta az USA összes tagállamának nevét a fővárosokkal együtt. Hm.
Az ártatlanság kora
De miért fontos, hogy az ember a szívében fiatal maradjon? Csak hogy jobban érezze magát a bőrében? Hát, igazság szerint már csak azért is megéri. Egy gyereknél nem kérdés, hogy érdemes-e reggel kibújni az ágyból, és nekiindulni az új napnak.
Hogy miért veszik ki ez a fajta őszinte érdeklődés egyesek szívéből, az már régóta foglalkoztatja a gondolkodókat. William Blake angol romantikus költő Az ártatlanság dalai, illetve A tapasztalás dalai címmel két versciklusban foglalta össze, hogy mit gondol erről. Azóta is tartja magát az az elképzelés, hogy elsősorban a tapasztalat az, ami kiirtja a gyermeki ártatlanságot. Az egésznek a tragédiája pedig éppen az, hogy az ember csak akkor tudja értékelni az ártatlanságát és akkor kezd el igazán vágyakozni utána, amikor már rég elvesztette. “Az akarok lenni, ami akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok” – énekelte egykor erről a Rapülők.
Az ártatlanság eredeti értelmében erkölcsi fogalom, és a bűntől való mentességet jelenti, a gyermeki létre vonatkoztatva inkább egyfajta naivitást értenek alatta. Manapság rendkívüli módon megnőtt az ártatlanság ázsiója, ami a kultúrafogyasztási szokásainkat is alaposan átrendezte. Megsokszorozódott például a kereslet az ifjúsági irodalom iránt. Míg 1997-ben az Egyesült Államokban 3000 ifjúsági könyvet adtak ki, addig 2009-re ez a szám megtízszereződött. Míg néhány évtizeddel ezelőtt a gyerekek akartak felnőttirodalmat olvasni, addig ma a felnőttek fordulnak az ifjúsági könyvek felé. Emlékszem, micsoda izgalom lett úrrá már egyáltalán nem tinédzserkorú kolléganőimen az éppen aktuális Harry Potter-könyv megjelenése kapcsán. Aztán jött az Alkonyat, az Éhezők viadala, hogy a Hobbitnak, A Gyűrűk Urának vagy a Narnia krónikáinak az újjáéledéséről ne is beszéljünk.
Valódi és üres élmények
Clare Cannon, a GoodReading-Guide.com szerkesztője szerint nem is annyira az ártatlanság elvesztése, mint inkább maga az ártatlanság ténye teszi az ifjúsági irodalmat vonzóvá a felnőtt olvasók körében. “A kortárs felnőttirodalom 90%-a (…) olyan karakterekből építkezik, akik telve vannak tapasztalattal, akárcsak az olvasók maguk. Ezek az olvasók tudják, hogy elégedettnek kellene lenniük az életükkel, hiszen sok mindent elértek abból, amire vágytak, mindent kipróbáltak, amit szerettek volna, ám gyakorta egyáltalán nem érzik elégedettnek magukat. Ellenkezőleg, inkább csömört éreznek, és nem hiszik, hogy lenne még miért élni, dolgozni, remélni… Tudják, hogy keresniük kellene valamit, de már elképzelésük sincs, hogy mi is lehetne az. És ekként a kortárs felnőttregények furcsa és csodálatos történetekkel, bizarr fordulatokkal, extrém kalandokkal vagy éppen tabudöntögetéssel próbálják meg kárpótolni az olvasót az ideálok és a remény elvesztéséért.” Cannon szerint jó példa erre J. K. Rowlingnak, a Harry Potter-könyvek írónőjének Átmeneti üresedés című, felnőtteknek íródott könyve, ami “tömény nyomorúság”.
Gyorsuló tempóban
Ugyanakkor az ifjúsági irodalom is két irányt vehet. Az egyik a valóságtól való menekülés gyakran indokolatlan erőszakkal ábrázolva – mint az Alkonyatban vagy az Éhezők viadalában –, ami az emberi természet és az emberek közötti kapcsolatok sokszínűségének bemutatása helyett üres “tapasztalásaival” ugyanúgy “lefárasztja és lebénítja” az olvasók szívét, mint a felnőttirodalom, ami elől menekültek. És van a másik irány, amelyik a karakterek és a kapcsolatok mélyére ás, az emberi természet összetettségét és a benne rejlő lehetőségeket mutatja be anélkül, hogy az embert pusztán az őt ért tapasztalatok összességére korlátozná. Könnyű és divatos ma azt mondani, hogy az ember az emlékeiből – tapasztalataiból – áll össze: az vagyok, amit megéltem. Élménytársadalomban élünk, egyre többen hangoztatják, hogy legértékesebb tulajdonuk az az emlék, amelyet például egy nagy utazás során szereztek. És ezzel el is érkezünk a mai emberben feszülő egyik legnagyobb ellentmondáshoz: gyorsuló tempóban egyre-másra gyűjti a feldolgozatlan tapasztalatokat, miközben az ártatlanságát sírja vissza.
A tapasztalás kora
Az ártatlanság ellentéteként a tapasztalásról eddig úgy beszéltünk, mintha az csak rossz lehetne. Pedig nem feltétlenül. Hogy az ember egyre magabiztosabban tudja megoldani az elébe kerülő helyzeteket, ahhoz tudás kell, a tudás pedig legkönnyebben tapasztalás útján sajátítható el. Nem örülnék neki, ha például három és fél éves kislányom ugyanolyan hisztivel próbálná meg elérni azt, amit akar 18 vagy 28 évesen, mint most. A gyermek naivitását azonban kioltja a tudás megszerzése. Naivnak azt az embert szoktuk nevezni, aki nem képes rosszat feltételezni másokról. A tapasztalattal bíró ember viszont tudja, hogy létezik gonoszság. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy létezik jóság is, és a tapasztalatai révén képes megkülönböztetni a hamis jóságot a valóditól. Nemcsak azt tudja, hogy léteznek báránybőrbe bújt farkasok, hanem azt is, hogy miként lehet védekezni ellenük. A felnőtté válás tehát nem rossz dolog, ám a tapasztalatok megszerzése sokszor fájdalommal jár. Semmi nem öregít olyan gyorsan, mint a szív megkeményedése, tartja egy angol közmondás.
Ha az ember pusztán a tapasztalatainak az összessége lenne, akkor a nehéz körülmények között felnőtt, sokat látott embereknek semmi esélyük sem lenne az életben. Sőt semelyikünknek sem lenne. Ahogy múlnak az évek, úgy válnánk egyre boldogtalanabbá. És bizony vannak olyanok, akikkel ez így is történik. Másokkal viszont nem, ami azt jelenti, hogy él még bennük az a gyerek, aki egykor képes volt a boldogságra. “Boldog az az ember, aki még mindig szeret valamit, amit már óvodás korában is szeretett: az idő nem törte őt ketté; nem két ember, hanem egy, és nemcsak a lelkét mentette meg, hanem az életét is” – írta erről G. K. Chesterton angol író.
Jól nevelt belső gyerek
Se szeri, se száma azoknak a bölcs mondásoknak, amelyek arról szólnak, miként lehet életben tartani a bennünk lakó gyereket, de hogy a nagy bölcsességeket hogyan válthatjuk aprópénzre, az már nehezebb kérdés. Akad erre is tanács bőven, csak némelyikkel nehéz mit kezdeni. Az olyanokkal például, hogy “nevessünk többet”. Szívesen, de csak úgy nevetni minden ok nélkül – nehéz. Mosolyogni viszont lehet, csak úgy is. Egy brit felmérés szerint egy átlagos felnőtt naponta
20-szor mosolyog, ezzel szemben egy átlagos gyerek 400-szor – jelentős különbség. Pedig a mosolygás az agy jutalmazóközpontját stimulálja, mint a csokoládé vagy egy nagy pénzösszeg. Ilyenkor boldogsághormon szabadul fel, ami csökkenti a stresszt, a vérnyomást, és erősíti az immunrendszert.
“Azok az emberek, akik rendszeresen járnak vallási szertartásokra, egészségesebbek, hosszabb ideig élnek, jobb kedvűek, kevésbé hajlamosak depresszióra, és hatékonyabban kezelik a stresszt – mondja Daniel Perry amerikai időskorkutató. – A megfelelő étrend, a testedzés és egyéb egészségmegőrző tevékenységek fontosságát nem tagadva mégis úgy tűnik, hogy a hosszú és jó élet titka inkább mentális, mint fizikai.” Az időskorkutató állítását a modern pszichológia is alátámasztja. A Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály nevével fémjelzett pozitív pszichológia talán legnagyobb teljesítménye az a felismerés, hogy a boldogság tanulható. Az embert boldoggá az olyan erények teszik, mint önzetlenség, hűség, nagylelkűség, szeretet, segítőkészség stb. Nem baj, ha ezek egyike sem jön kezdetben zsigerből, ha az ember tudatosan elkezdi gyakorolni őket, egy idő után olyanná is válik. Az ifjonti lelkesedés idősebb kori megtartásában az önnevelésnek tehát kulcsszerepe van. És ez nagyon jó hír.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A tartalomból:
- Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
- A hazugság pszichológiája
- A gyerek, aki bennünk él
- Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
- Bizarr gyönyörök rabjai
- A gyerek elsózva jó?! – Rácz Zsuzsa írása
