Hol vannak az önimádat határai?

Az Amerikai pszicho főszereplője, Patrick Bateman (sikeres, vonzó és gazdag üzletember) a film egyik jelenetében egyszerre két nővel szeretkezik. 20. századi Narkisszoszként az aktus közben a tükörben nem a nőket, hanem saját kidolgozott izomzatát csodálja. Nem a nőket, hanem saját bicepszét csókolja. Ez a jelenet talán a legszebb filmes példája a narcisztikus önimádatnak (az, hogy Bateman később meg is öli a nőket, témánk szempontjából mellékes – bár kétségkívül sajnálatos). A narcizmus témája élesen rávilágít arra, hogy a kifelé mutatott magabiztosság mögött sokszor nincs belsőleg megélt, valódi, mély önbecsülés: a lehengerlő, vonzó, laza személyiség álcája sokszor törékeny, mások megerősítéseiből összetákolt önértékelést takar.

“A kifelé mutatott magabiztosság mögött sokszor nincs valódi
önbecsülés.

Egészséges vagy kóros?

Az önszeretet bizonyos foka nemcsak normális, de elengedhetetlen a megfelelő működésünkhöz, fontos azonban látni, hogy az egészséges narcizmus mikor válik kóros mértékűvé. Milyenek a (patológiásan) narcisztikus személyek, mit takar az úgynevezett narcisztikus személyiségzavar?

Először is egy nagyon erős feljogosítottság-érzés jellemzi őket: azzal a belső meggyőződéssel élnek, hogy nekik gyakorlatilag bármit szabad, őket nem kötik a szabályok, a törvények. Nekik nem kell sorban állniuk, nem kötelező betartaniuk a KRESZ szabályait, soron kívüli szolgáltatás és különleges bánásmód jár nekik mindenhol. Gyakran fantáziálnak határtalan sikerről, szépségről, intelligenciáról, gazdagságról. Másoktól nagyfokú csodálatot és tiszteletet várnak el, és ha úgy érzik, hogy ezt nem kapják meg, akkor dühvel, sértődöttséggel, esetleg agresszióval reagálnak. A narcisztikus személyek rendkívül irigyek tudnak lenni: amikor azt látják, hogy mások elismerést, figyelmet kapnak, úgy érzik, ezzel őket rövidítik meg.

Meglepő beszámolóik szerint emésztő irigységet tudnak érezni egy esküvőn, amiért mindenki az ifjú párt figyeli, egy keresztelőn, mert az érdeklődés középpontjában a kisbaba áll, sőt bármilyen bizarr, még egy temetésen is, hiszen a gyászolók a halottal foglalkoznak, és nem velük. Fontos jellegzetességük az empátiahiány, nehezen tudnak együtt érezni másokkal, szeretetet kifejezni a többi ember iránt. És ez meglepő módon fordítva is igaz: azt sem könnyen veszik észre, ha mások szeretetet, empátiát fejeznek ki feléjük. A tiszteletet és a csodálatot felismerik, az őszinte szeretet jeleit nem.

Mi van a lelkük legmélyén?

Milyen érzések, gondolatok állnak a narcisztikus viselkedés mögött? Általában háromfajta munkamódot találhatunk.

A “magányos gyermek”-állapotban az illető azt éli meg, hogy nem szerethető, értéktelen, és teljesen egyedül van a világban. Ilyenkor szomorúságot, elutasítottságot, megalázottságot és öngyűlöletet érez. A grandiozitás állapota az elhagyatottság és csökkentértékűség túlkompenzálása: itt jelenik meg a feljogosítottságérzés, a versengés, a hatalomra törekvés. A leggyakrabban ebben a módban működik, a többi ember ezeket a vonásokat veszi észre rajta.

Abban az esetben azonban, ha nem képes a grandiózus állapot elérésére (például azért, mert nem kaphatja meg másoktól a várt elismerést), akkor az önnyugtató munkamódba kapcsol át. Ekkor megpróbálja csökkenteni a magányos gyermek által átélt fájdalmat és ürességet. Ennek számos módja van: sokan extrém sportokat űznek, szerencsejátékokat játszanak, drogokat használnak vagy szexuális élményeket keresnek. Mások inkább sokat esznek, a tévésorozatok világába vagy a fantáziájukba menekülnek.

Az utóbbi évtizedekben – a kutatók szerint a test-, szépség- és celebkultusz hatására – a narcisztikus attitűd teljesen átlagossá vált a nyugati társadalomban. A “15 perc hírnév” világában gyakorlatilag bárki megkaphatja a kívánt figyelmet: többek között ezért vonzanak akkora tömegeket a tehetségkutatók és a valóságshow-k. “Péniszhelikopterezni” szeretne a képernyőn, főműsoridőben? Semmi akadálya (hacsak nem a neme). Színpadra állni és közönség előtt elénekelni azt, amit eddig csak a fürdőszobában mert? Nyugodtan.

A Facebookon a szorongó, alacsony önértékelésű emberek (és a narcizmus esetében valójában erről van szó) végtelen mennyiségű önmegerősítő tartalmat posztolhatnak, majd várhatják a másoktól érkező megerősítéseket. Nem meglepő, hogy a plasztikai sebészeknél megforduló páciensek közül körülbelül minden negyedik komoly narcisztikus tendenciát mutat. Ők általában tökéletes eredményt várnak a műtéttől, és arra számítanak, hogy utána radikálisan megváltozik az egész életük. Mivel ebben az elvárásukban bizonyosan csalatkozni fognak, nagy valószínűséggel újabb beavatkozásoknak vetik alá magukat.

Együttérzéssel a gyógyulás útján

Aki narcisztikus személyiség, mostanra valószínűleg magára ismert. Mit lehet tenni ebben az esetben? Önmagában már az is fontos lépés, ha valaki rájött erre, egy narcisztikus személy ugyanis nem szokta tudni magáról, hogy az, ezért nagyon ritkán keres segítséget. Persze ha mostanában elég megerősítés éri, ha kielégülnek igényei, akkor valószínűleg esze ágában sincs bármit is tenni.

Teljesen más a helyzet akkor, ha valamilyen narcisztikus krízis érte a közelmúltban: elveszítette a munkáját, szakítottak vele, vagy észrevette magán az öregedés jeleit. Ekkor talán elég rosszul érzi magát ahhoz, hogy tegyen valamit – megvan az elegendő szenvedésnyomás. A narcizmus ma már eredményesen kezelhető. Az úgynevezett sématerápia célja, hogy a személy egyre több szeretetet és együttérzést legyen képes elfogadni másoktól, ezért ne szoruljon rá arra, hogy dicsérettel és méltatással pótolja ezeket. Épp ezért képes lesz feladni az elismerés hajszolását, és kapcsolataiban végre elkezd a kölcsönösség elvének megfelelően működni.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.

Már kapható a magazin legfrissebb száma!

A tartalomból:

• Mi számít megcsalásnak?
• A jelen pillanatról nem lehet lekésni – Test és lélek
• Viktimológia – Kiből lesz áldozat
• Párbeszédek – Müller Péter, Hevesi Krisztina, Havas Henrik, Szendi Gábor

Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!