A moziélmény, ami leginkább elsötétített, csendes, barlangszerű termekben születik meg, valójában a nézők tudatalattijának előhívását célozza. Miközben a vászonra vetített képeket nézzük, tudattalan vágyainkat és szükségleteinket vetítjük a karakterekbe. A hollywoodi álomgyár korán felismerte, hogy az illúziónál kevés jól fizetőbb áru létezik. A siker kulcsa: jobban kell ismerni a potenciális közönséget, mint amennyire az saját magát ismeri.
Félelmek és vágyak
A filmet a képeken és hangokon keresztül kifejtett együttes hatása teszi más művészeti ágnál erőteljesebb lélektani erővé. A nézők érzelmileg szoros kapcsolatba kerülnek a karakterekkel és a történettel, így a vásznon pergő illúzió észrevétlenül összefonódik saját lelki életükkel. Másfél-két órára ugyanazt a személyiségfejlődést és katarzist élik át, amit a sztori szereplői. Nem tudják, miért, de a film hat rájuk: sírnak, ahol sírni kell, és nevetnek, ahol az van számukra “előírva”. Nincsenek tudatában, hogy az adott film milyen technikákat használ ősi, ösztönös félelmeik, gyerekkori szorongásaik vagy elfojtott vágyaik aktiválására, mindössze annyit észlelnek, hogy megemelkedik izgalmi szintjük, és bizonyos jeleneteknél még a szívük is gyorsabban ver.
Tudattalan szükséglet
A belső szükséglet mindig valami olyan hiány a főszereplő életében, amelynek kielégítésére tudattalanul törekszik a történet során. Ha rájönne, hogy valójában mi mozgatja, megváltoztatná az életét. Ez adja a filmben a drámát, a mélységet, és ez segíti azonosulásunkat a karakterrel. Az igazi szükségletünk ugyanis az a rejtett szándék, amit nem árulunk el senkinek, gyakran még magunknak sem, s a felszínen mindenki csak a célunkat látja. Az anyagi siker, az érvényesülés például puszta cél, ami mögött a valódi vágyunk esetleg az, hogy szeretnénk megtalálni az igaz szerelmet. A Csak egy kis pánik című vígjátékban a Robert De Niro alakította főhős célja – problémájával még egy pszichológust is felkeres –, hogy megszűnjenek a pánikrohamai, és ismét kemény maffiózó legyen. Miközben a valódi szükséglete, amiről kezdetben ő maga sem tud, hogy a szíve mélyén nem akar többé maffiózó lenni. Ettől élvezzük annyira a filmet, mert végigkísérhetjük, ahogy a főhős a látszólagos céljától eljut a valódi igényéig.
Hamis biztonság
Élményekre vágyunk, számtalan dolgot szeretnénk megtapasztalni, de annak csakis a pozitívumait, azaz kockázatkeresésünk csak látszólagos. Kevés olyan pillanat van életünk során, amikor pontosan tudjuk, mit gondol a másik. Erre az intim kapcsolatra ad lehetőséget a film: azt a hamis biztonságérzetet keltve, hogy tudjuk, mi jár a hős fejében.
Azért is szeretnek bele sokan a színészekbe, mert azt hiszik, ismerik őket. Kötődünk a szereplőkhöz, azonosulunk velük, barátaink lesznek. A biztonságérzet mellett alapvető igényünk konfliktusaink megoldása is. Ám mivel a való életben nem mindig merünk szembeszállni velük, szeretjük azokat a filmeket, ahol a főhős bátran megteszi ezt, legyen az fizikai (a Drágán add az életed! főszereplője a terroristákkal számol le) vagy érzelmi konfliktus (az Amerikai szépségben a Kevin Spacey alakította főhős álmai után indul).
Az életben nem ilyenek vagyunk, ezért ezek a filmek furcsa kielégülést nyújtanak. A sztorik példát, figyelmeztetést, kurázsit, leckét adnak, azt a látszatot keltve, hogy mi is képesek vagyunk megoldani a konfliktusainkat.
Galaxis kéznyújtásnyira
A horog, amivel be lehet húzni a nézőt a történetbe, az a közös tudás, amit mindenki ismer, és amire építeni lehet. A Csillagok háborúja például csak látszólag szól egy messzi galaxisról, valójában pontról pontra leképezi az amerikai társadalmat. Csillagközi környezetbe helyezi mindazt, amivel egy átlagos fiatal szembesül. Az isten háta mögött lakó szegény fiú, aki egyetemre vágyik, megfeleltethető Luke Skywalker figurájának, mint ahogyan a gyorsétkezde is felfogható űrkikötőként. A Harry Potter őrületes sikere pedig alapvetően annak köszönhető, hogy a létező leguniverzálisabb szellemi közeget használja: az iskolát. Aki olvasni tud, az járt iskolába, ami akkor csodaszerűnek tűnt. Ezt a hasonlatot fordította le szó szerint a történet, azaz itt tényleg varázslást tanulnak a diákok.
Testet öltött ösztönök
A pszichoanalízis alapfogalmai könnyen lefordíthatók filmes nyelvre. Erosz, az életösztön és Thanatosz, a halálösztön az a két dramaturgiai eszköz, amely nélkül hollywoodi mozi nem létezik. Erosz energiája a libidó, Thanatoszé az agresszió és a pusztítás. A rettegés fokában a Robert De Niro által játszott Max Cady egyik öklére a “love”, a másikra a “hate” szó van tetoválva, szimbolizálva a két alapösztönünket: a belénk bújt ördög karakterét a szeretet és a gyűlölet mozgatja.
A freudi ösztönénen túl időnként az Ödipusz-komplexus filmes megjelenítése is egészen nyilvánvaló, mint például az Első a szerelem című komédiában, ahol Uma Thurman karaktere beleszeret a Meryl Streep által alakított pszichoanalitikusa szinte még kamasz fiába. A birtokló, s ezzel a gyerek személyiségfejlődését akadályozó szülő figurája pedig legdrámaibban Hitchcock Psychójában jelenik meg. Képzeljünk most magunk elé egy kirakatot, benne sok-sok képernyővel. Az egyiken Scarlett O’Hara megfogadja, hogy soha többé nem fog éhezni, a másikon Fred Gingerrel táncol, a harmadikon Kleopátra Antonius után epekedik. Mindegyik sztori magával ragad minket, lényegtelen, hogy mikor és hol játszódik: nézőként úgy érezzük, itt és most történik minden.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A legfrissebb lapszám tartalmából:
- Mi számít megcsalásnak?
- A jelen pillanatról nem lehet lekésni – Test és lélek
- Viktimológia – Kiből lesz áldozat
- Párbeszédek – Müller Péter, Hevesi Krisztina, Havas Henrik, Szendi Gábor
