A budapesti kis vállalkozás lassan kezdett csak felfutni, és eleinte szinte csak baráti alapon, ráfizetéssel elvégzett megbízásuk volt, egészen addig, amíg egy befektető segítségével – aki társult a vállalkozásba – új helyre tudták költöztetni az üzletet és némi pénzt fordíthattak reklámozásra is. Az indulás nehézségei, később pedig a megnövekedett forgalom miatt az idejük nagy részét a cég körüli ügyekkel töltötték éveken át, napi 12-14 órában, ami végül teljesen kimerítette utolsó energiatartalékaikat is. Úgy döntöttek, négy év után először szabadságot vesznek ki és nyaralni mennek.
„Egyáltalán nem akartunk közös vakációt, ezt már az elején eldöntöttük – meséli Miriam –, hiszen egyébként is egyfolytában együtt vagyunk. Arról viszont sokat beszélgettünk, hogy ki hova utazna szívesen, hol töltené el a szabadságát. Nekem régi álmom, hogy a naplementét az óceán partján lássam, és már egy ideje terveztem egy utat, amelyen bejárom Franciaországot, a Loire völgyét, és végül eltöltök pár napot az Atlanti-óceán partján egy kis vendégházban.”
„Elég mulatságos helyzet volt – vette át a szót Anita –, mert amikor Miri elmondta a tervét, rádöbbentem, hogy még sosem láttam a tengert. Az egyetem alatt nem volt pénzem utazgatni, utána pedig a munka miatt szinte kis sem mozdultam a VI. kerületből. Megtetszett a barátnőm ötlete, úgyhogy elhatároztam, én is arra veszem az irányt, már csak azért is, mert nagy borkedvelő vagyok és Loire mentén remek borok készülnek. Úgy tűnt, hogy a tenger és a bor utáni vágy mégis csak közös utazásra visz minket Miri vezetésével, merthogy csak neki van jogosítványa.”
Autójuk viszont nem volt, Anita kerékpáron, Miriam pedig robogóval intézte az ügyeit a belvárosban, ezért egy barátjuktól kérték el az autóját. (Ez voltam én – a cikk írója.) A kis masina jó szolgálatot tett az úton, pedig csaknem 3 ezer kilométert tettek meg a lányok összesen a tíznapos túra során.
„Rendkívüli kalandjaink nem voltak, de olyan történetek, amiket sokszor elmeséltünk itthon és egymás közt is szívesen felelevenítettünk, bőven akadtak az útról. Egy alkalommal például stoppost vettünk fel és vittünk el körülbelül 50 kilométerre a falujába. Mivel esteledett, a bácsi felajánlotta, hogy szálljunk meg az ő házukban, ami – mint kiderült – egy hamisítatlan francia vidéki gazdaság volt pincével és szőlőültetvényekkel. A hely olyan csodálatos volt, a vendégszeretetük pedig annyira közvetlen, kedves, hogy két teljes napot töltöttünk a családnál, és azóta is levelezésben állunk velük – mesélte Miriam.”
„Itt már elég közel voltunk a célhoz, és Miriam kiszámolta, mikor kell indulni és melyik útvonalon kell haladni ahhoz, hogy a tenger partjára éppen a naplementére érjünk oda. Én még kiválasztottam egy palackkal az alkalomhoz leginkább illő rozéból a bácsi pincéjében, hogy pontosabb legyek, elcseréltem vele egy otthonról hozott magyar borral. Másnap elég feszes menetrendet tartottunk, hiszen ha csak 10 percet késünk, már lemaradtunk volna arról, amiért elindultunk. Nem is volt gond, hiszen csak 170 kilométerre voltunk a tengertől akkor, így nem kellett korán kelni és az úton sem volt probléma a forgalommal. Tökéletes volt az időzítésünk, a part csendes volt, a rozé viszont kicsit talán melegebb a kelleténél, de éppen olyan narancsvörös, mint a napkorong, amely a horizont alá szállt le. Évek óta először éreztem, hogy teljesen ki tudtam kapcsolódni és feltöltődni. Ezt az érzést még hetekig elő tudtam hívni magamból otthon is, elég volt csak lehunyni a szemem. Megérte várni rá, és azt hiszem, jövőre is megteszem ezt az utat. Elhatároztam, hogy végre megszerzem a jogosítványt, hogy ha akarok, egyedül is útra kelhessek.”
