– Hol voltak fellépéseid idén?
– Malajziában, Bécsben, Párizsban, Angliában, Miamiban, Németországban, Olaszországban, Japánban, Kairóban, Spanyolországban, Cipruson, Moszkvában. Ez csak júliusig visszamenőleg a lista, a korábbiakat már nem is nagyon tudom fejben tartani. Decemberig már csak három út vár rám: Athén, Mexikó és Kairó, ezzel záródik is az év. A sok utazás annyira intenzív lelki és fizikai igénybevétel, hogy már szelektálnom kell a meghívások között. Azt vettem észre, hogy kezdem elveszteni a hátországot, néha már nem is élem meg igazán a hazajövetelt, az itthon töltött kis időszakok csupán felkészülések a következő elutazásra.
 |
| Fotó: Marjai Janos |
– Gyakorlatilag minden héten másik országban lépsz fel. Hogyan tudsz lelkileg alkalmazkodni ennyi változáshoz, ennyi különféle emberhez, kultúrához?
– Át kell hangolnom az energiáimat, ráadásul nagyon gyorsan. Ez egy összetett érzés, ha elutazol valahova, a lelked szinte még a kettővel előtte lévő helyen van. Fizikailag utazol csak, a lélek néha lassabban utazik, ezt nehéz feldolgozni. Nincs is igazából technikám ezekre a lelki átállásokra, a kapaszkodót ezekben a változásokban saját magam, a kötődéseim, a saját táncom adják. Szerencsére az emberekre is nagyon gyorsan rá tudok hangolódni, ez megkönnyíti az átállásokat, onnantól kezdve már könnyebb a dolgom. Az is segítség, hogy minden helyen, ahova utazom, ugyanolyan érdeklődésű és temperamentumú emberek közt vagyok, mindenkinek a tánc a szenvedélye, ugyanabban hiszünk. Ennyire hasonló emberek közt könnyebb bárhol otthon éreznem magam.
– A rendkívül sűrű külföldi kötelezettségeid mellett Magyarországon is bőven van tennivalód. Milyen feladatoknak látsz el itthon?
– Van egy tánciskolám, amit igyekszem az utazások mellett is jól menedzselni. Ott heti egyszer tanítok és rendszeresen szervezek programokat, fellépéseket a tanítványaimnak, de emellett is folyamatos az oktatás, a profi tanítványaim által. Minden évben van egy évzáró gálaestünk, amit a Budai Vigadóban tartunk, a legnagyobb itthoni feladat azonban a Cairo Festival Budapest hastáncfesztivál, amit én szervezek, és ami az egyik legnagyobb orientális táncesemény Európában. Emellett workshopokat tartok és karácsonyi jótékonysági táncestet szervezek, idén mar harmadszor, a Menhely Alapítvánnyal és egy gyermekotthonnal közösen. Tavaly pedig belevágtam a zenei producerkedésbe is, kiadtam egy CD-t, amit Kairóban vettünk fel, elsősorban hastáncosok számára izgalmas egyiptomi zenével. A CD nagyon népszerű lett, úgyhogy már készül is a következő. Évek óta tervezem egy oktató-DVD készítését is, mert nagyon sokan keresik, talán jövőre az is belefér.
– Nagyon fiatal vagy és egészen bámulatos karriert futottál már be a műfajodban. Mi gondolsz, mi lehet a siker kulcsa a te esetedben?
– Soha nem terveztem, hogy profi táncos leszek, újságírónak készültem. A tánc hobbi szinten mindig jelen volt az életemben, nemcsak hastánc, hanem gyerekkorban dzsesszbalett, később flamenco, tangó, modern tánc formájában is, de csak az egyetemi évek alatt fordult komolyabbá a dolog. Ekkor gabalyodtam bele a hastáncba, de profi karrierről nem álmodtam, még csak nem is tudtam, hogy létezik olyan életforma ebben a szakmában, amilyet most élek. Ezért soha nem is volt bennem semmi görcs azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba építsem a karrierem, nyugodtan koncentrálhattam a lényegre, a táncra. Az, hogy táncosként ide eljutottam, csodálatos dolog, egy áldás, de tulajdonképpen nem ezekért az eredményekért dolgoztam, hanem mindig magáért a táncért, aztán már maguk a visszajelzések is motiváltak. Másrészt nyitott személyiség vagyok, pozitívan, érzelmi alapon állok az emberekhez, könnyen teremtek kapcsolatot, könnyen inspirálódok és másokat is próbálok inspirálni. Teljességükben élem meg a dolgokat, a jót és a rosszat is. A teljes lényemet beleadom a táncba, nem mások által kitaposott ösvényeken járok, hanem az intuícióim alapján építek új utakat. A tradíciók ismeretében, azokat tisztelve alakítottam ki a saját stílusomat, amiben sok a modern elem és a személyes érzelemkifejezés, interpretáció is. Ezt a stílust már felismerik a táncosok, és követőim is vannak. Ezen kívül biztosan az is közrejátszik a sikeremben, hogy jó időben kezdtem el és jó helyen.
 |
| Fotó: Mayer Andras |
– Mit tartasz a legnagyobb sikernek a pályafutásodban?
– Mindig nagyon sokat jártam Egyiptomba, Kairóba tanulni, és arra a fesztiválra, ahol annak idején tanulni és fellépni kezdtem, most már tanárnak hívnak vissza. Ez óriási elismerés, annak elismerése, hogy beleillek az egyiptomi, autentikus orientális stílusba, annak méltó képviselője vagyok, de eközben vagyok annyira különleges a saját stílusommal, hogy szeretnék, hogy ezt tanítsam is ott. Amikor ide meghívtak tanítani, talán akkor éreztem azt, hogy a karrierem csúcspontjára értem. Ezt az elismerést nagyon kevés nem egyiptomi vagy arab származású táncos kapja meg. De még ezután is értek meglepetések és érkeztek olyan felkérések a világ legnívósabb fesztiváljairól, például Amerikából, Argentínából, amiket szinte fel sem tudok fogni.
– Hangsúlyoztad, hogy intuitívan állsz az élethez, és nem előre legyártott tervek szerint építed a karriered. Mit súgnak a megérzéseid, mi lesz veled és a pályafutásoddal a következő években?
– Igazából nem látom pontosan, hogy fog alakulni az életem, a karrierem, de ez nem is baj. Nem is kell látnom, hogy hol leszek két-három év múlva, csak éreznem kell, hogy aktuálisan mi a következő jó lépés, akkor jó irányba fogok haladni. Nagyon őszintén élem meg ezt az egészet, világosan látom, hogy ez az utam, nagyon hiszek benne, és szeretem, amit csinálok. Érzem, hogy ez elég ahhoz, hogy továbbra is jó irányba menjen ez a dolog.
– Nagyon sokan szeretnének, de nem mernek ennyire a szívükre hallgatni.
– Így van, és talán épp ezért lehet az én életutam érdekes nekik, mert azt példázza, hogy nem mindig kell pontosan látni azt, hogy hogyan fog egy álom realizálódni, néha elég csak egy lépést megtenni felé, az majd hozza a többit. Elég, ha őszintén hiszel benne, annyira, hogy nem tudod másként elképzelni az életed, az hajtani fog afelé, hogy dolgozz is érte. Teljesen más ez az út, mint amit én régen elképzeltem magamnak, és sokszor zavarosnak is tűnt, mégis az elejétől kezdve hittem benne, és nagyon sokat dolgoztam is érte. Nem tudtam, merre fog vinni, de sokat beletettem magamból, és minden ehhez kapcsolódó tevékenységemet próbáltam őszinte, személyes alapra helyezni, nyitottnak maradva a visszajelzésekre. Soha nem volt konkrét célom, indok nélkül, szinte ösztönösen épült az utam. Ez a mai napig így van. Nem érzem azt, hogy dolgozok valamiért, amit majd ha elérek, akkor boldog leszek, hanem minden pillanatban boldog vagyok, hogy azzal foglalkozom, ami ennyit ad nekem és másoknak, akárhogy is alakul majd a jövő.
