Ez volt a kezdete amatőr gokartversenyzői pályafutásomnak, ami 13 éven át tartott vegyes sikerekkel. Nem voltam kiugró tehetség, de a mezőny első harmadában általában ott voltam. Imádtam a versenyzést, a benzingőzt, az egész miliőt, és persze a különleges bánásmódot, mert rajtam kívül nem sok lány űzte ezt a sportot. 18 évesen mégis abbahagytam, mert egyetemre készültem. Kezdett fárasztani, hogy a szülők és a barátom is folyton aggódott a testi épségemért, és a fülem rágták, hogy ideje valami civilizáltabb, polgári hobbit és – ami fő – egy értelmes foglalkozást keresni magamnak.
Így hát közgazdász lettem és ejtőernyős. Nem állítom, hogy ez utóbbival nagyon boldoggá tettem a családot, de valahogy beletörődtek, mert ugrani jóval ritkábban jártam, az egyetem pedig jól ment. A diploma megszerzése után először egy könyvelőirodában vállaltam állást, és zöldfülű gyakornokként volt szerencsém minden kulimunkát megkapni a kollégáktól. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy a hétvégék egy részét is beleértve szinte egyfolytában dolgoznom kell, ezért két év alkalmazotti viszony után úgy döntöttem, megalapítom a saját könyvelőcégemet, akkor legalább a magam ura lehetek, és úgy osztom be az időm, ahogy nekem tetszik.
Ez persze tévedés volt, mert a vállalkozóként még több gondom és munkám lett, így aztán a repülőtérre csak sátoros ünnepek alkalmával jutottam el, de akkor sem volt mindig szerencsém, vagy volt ugrás aznap, vagy nem. A fő probléma abból adódott, hogy sem az időjárás, sem a többi ejtőernyős nem alkalmazkodott az én időbeosztásomhoz, a repülőtéri személyzetről nem is beszélve… Lassan lemorzsolódtam a csapattól, és egyre inkább a cég ügyeivel kezdtem csak törődni, ami meg is hozta a gyümölcsét, mert három év alatt szépen fejlődtünk és már öt alkalmazottal dolgoztunk.
Egyetlen szolid kikapcsolódásom az maradt, hogy a párommal vagy barátnőimmel hétvégenként autóba ültünk és az országban utazgattunk. Egy alkalommal motoros siklóernyősöket láttunk keringeni a Badacsony felett, ami azonnal megmozgatta a fantáziám, és a párom heves tiltakozása ellenére már a következő héten beiratkoztam egy tanfolyamra. Csodálatos világ tárult elém. A határtalan szabadság, amit ezzel a sporttal átélhettem, teljesen magával ragadott. Ha kedvem tartotta, szinte bármikor és bárhol felszállhattam, és kényelmes tempóban „túrázhattam” a táj felett.
A hétvégi kirándulásaink is kezdtek kissé átalakulni: az útipoggyász a kocsi tetejére került, a helyét pedig az ernyő és a motor foglalta el a csomagtartóban. Kora tavasztól késő őszig szinte minden hétvégén elruccanunk valahova, leggyakrabban a Balaton mellé. A nyáron pedig egy rendhagyó kerékpáros, sátorozós tókerülő túrát is tettünk a társasággal. A kerékpár rám természetesen nem vonatkozott, azokat a barátnőim taposták nap nap után, míg én a levegőből követtem őket, a párom pedig autóval ment előre a következő szálláshelyre, hogy előkészítse a bográcsot az aznapi vacsorához. Életem legszebb és legizgalmasabb kirándulása volt ez.
Az új hobbim egészen váratlan dolgokat is hozott magával. A repülős élményeimről blogot vezetek, a téli időszakban, amikor pihen a felszerelés, rákaptam az ernyőminták és ejtőernyősruhák tervezésére. Azt hiszem, melléküzemben bele is fogok vágni ezek gyártásába hamarosan.
