Egy nagy formátumú nő – világsztárok felesége

Alig tudtam aludni, annyira vártam 2001. szeptember 11-e reggelét. Tízre volt időpontom az ABC tévécsatorna 20/20 című hírháttérműsorának szerkesztőjéhez, Kayce Freedhez, aki Amerika egyik legnagyobb presztízsű televíziós újságírójának, Peter Jenningsnek volt a második felesége. Azért fogadott, hogy megnézzük, tudnék-e valamit dolgozni az ABC-nél. Szeptember végére meghívott vacsorázni is a férjemmel. „Peter Kati miatt nagyon szereti a magyarokat és érdeklik a magyarországi hírek” – mondta Kayce a telefonba Jennings első feleségére, a magyar származású Kati Martonra utalva.

Soha nem találkoztam sem Kayce Freeddel, sem Peter Jenningsszel. 2001. szeptember 11. reggelétől minden újságíró egyetlen dologgal foglalkozott éjjel-nappal, hónapokon át, én az ABC News gyakornoka helyett a magyar TV2 New York-i tudósítójaként.

Peter Jennings nemcsak azért érdekelt, mert az amerikai tévés újságírás ikonja volt, hanem azért is, mert nagyon szerettem volna Kati Martonról is kérdezni. Különösen érdekelt Marton, akivel sok évvel korábban, a kilencvenes évek végén, futólag találkoztam második férje, Richard Holbrooke balkáni főtárgyaló oldalán, a TV2 stúdiójában. Koszovó kapcsán készítettünk az amerikai diplomatával interjút.

Emlékszem, Kati Marton – a rövid hajú, csinos, egyszerre vagány és nagyon nőies író és diplomatafeleség, korábbi újságíró, külföldi tudósító – minden volt nekem, a zöldfülű gyakornoknak akkor, amitől ámultam, amiről azt gondoltam, bárcsak valami hasonló lehetnék egyszer, ha nagy leszek. Két világban mozgott otthonosan, az Egyesült Államokban és Magyarországon. Saját jogon szerzett ismertség, sok év tudósítói munka állt mögötte, két gyerek egy olyan férfitól, akibe a fél világ szerelmes volt, és amerikai újságírók ezrei tanultak tőle. 1994-es válása után Kati Marton számára jutott az élettől még egy boldog házasság, 15 év az egyik legismertebb amerikai diplomata mellett, aki korábban tető alá hozta az 1995-ös daytoni békeszerződést, és aki a későbbi években is józanságot próbált csempészni a tébolyult balkáni gyilkosok világába.

Amikor újra amerikai tudósítóként, 2008 nyarán a CNN-t megelőzve interjút készíthettem Richard Holbrooke-kal Radovan Karadžićcsal kötött állítólagos régi „üzletéről”, Miloševićről, és persze Barack Obamáról, az interjút, ismeretlenül, Kati Marton közbenjárásának köszönhettem. Kati azt mondta a férjének: magyar újságírónőnek nem mondunk nemet.

Érthető volt tehát az izgalmam nemrég, 2013 márciusában, amikor végre életemben először beszélhettem Kati Martonnal nyilvánosan, magyarul is megjelenő, legutóbbi könyve bemutatóján.  A hatvan felett is gyönyörű, szellemes, magyarul választékosan beszélő Martonról végre kiderült számomra, hogy mit találtam benne távolról, ismeretlenül, mindig annyira vonzónak, annyira közelinek. Akkor jöttem rá, amikor a beszélgetés alatt váratlanul azt mondta: nagyon hasonlóak a problémáink. Nem nekem, hanem a közönségnek, bármely nőnek mondta, olyan természetes egyszerűséggel, ahogy pár perccel később azt is mondta, örül, hogy már nem kell amerikai elnökökkel vacsoráznia, tőrt döfve ezzel a lezser mondattal a szívembe. (Mit nem adnék egy Obama-vacsoráért.) Hogy nekünk – nőknek, általában – mégis hasonlóak a problémáink. Meglepő, de igaza van.  

Legutóbbi könyve, a Párizs – szerelmeim története, a legfájdalmasabb írása lehetett, két évvel férje, Richard Holbrooke – akkor épp afganisztáni főtárgyaló – 2010-es halála után. Korábban azt hihette Marton, a szülei budapesti életéről, bebörtönzéséről, Amerikába meneküléséről írt vallomásánál, A nép ellenségei című írásánál nem lesz nehezebb munkája. Azt a könyvet csak akkor írhatta meg, amikor szülei már nem éltek, hiszen a feltárt történetek túl indiszkrétek, az ávósok, a besúgók jelentései túl intim részleteket árulnak el Kati Marton édesanyja és édesapja viszonyairól – egymáshoz, a múlthoz, más férfiakhoz és nőkhöz, a magyar és az amerikai politikához. Szülei életében Marton azt a könyvet nem tudta volna megírni.

A Párizs – szerelmeim története is csak akkor készülhetett el, amikor már sem gyermekei apja, a 2005-ben elhunyt Peter Jennings, sem Holbrooke nem élt már. Két olyan férfiről szól, akiért külön-külön nők ezrei irigyelték Kati Martont – a könyv lényege mégis az, hogy az egyik férfi mellett egy idő után árnyékban élt, a másik azonban szárnyakat adott neki. Jennings, a világhírű, elképesztően sikeres, jóképű tévésztár önbizalomhiányban szenvedett – ezért a társa önbizalmát gyengítette. Ki nem ismeri az ilyen kapcsolatot?! A nagy hangú, nagy testű Holbrooke, akit a Balkánon csak Bulldózernek hívtak, aki tömeggyilkosokkal töltötte az ideje nagy részét, nemcsak csodálattal hálálta meg a társától kapott lelki, érzelmi, intellektuális hátteret, hanem biztatta Martont az önálló, férjétől teljesen független teljesítménye fokozására. Nagyon hasonlóak a problémáink, mondta Kati Marton a könyvbemutatón.

Azt, hogy egy nőt a társa erősít vagy árnyékban tart, nem befolyásolja, hol vagy hogyan él, Amerikában, Magyarországon vagy máshol. Az sem, hogy híres vagy nem ismert, hogy gazdag vagy szegény, iskolázott vagy nem az. Hogy amerikai elnökökkel vacsorázik és beutazza a világot, vagy ki sem mozdul a településről, ahol született. Nagyon hasonlóak a problémáink.

Amiben különbözőek vagyunk, arról kevésbé hangsúlyosan beszélt Marton, de a legfontosabb mégis ez. Mit hozunk ki a sorsunk hozta lehetőségekből, hogyan dolgozunk fel múltat, veszteséget. Bizalommal vagy rettegve állunk az ismeretlen helyzetek elé – ezek azok, amikben mások vagyunk. Marton egyszerre annyira magyar és annyira amerikai! Örökölte Kelet-Európából a túlélés ösztönét, a szívósságot, amivel az ember továbblép, akár diktatúrák gyötrik, akár magánéleti veszteség. Amerikában pedig megtanult hinni abban, hogy az embernek van lehetősége óriásit fordítani a saját sorsán. Gyökeresen átalakítani azt, nem pedig beletörődni meglévő helyzetekbe. Óriási felelősség és határtalan szabadság.