A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2.

Részlet a műből: Alvás, pelus

Az olvasó leveléből:

„Tulajdonképpen két kérdésem van. Egy erdélyi faluban élünk, ami a gyereknek, hároméves fiunknak nagyon jót tesz, hiszen a frissen fejt tej, a falusi hangulat és a friss levegő egyaránt hozzájárul a fejlődé­séhez. Ugyanakkor talán ezzel is magyarázható, hogy a gyermek leszokott a délutáni alvásról, hiszen a hosszú nyári nappalok alkal­mával mindig akad tennivaló a kertben-mezőn. Mivel a nejemmel munkába járunk, így a nagytatára, »papóra« és a nagymamára bízzuk. Többször próbáltuk meggyőzni, hogy a délutáni alvás nem kényszer, hanem pihenés, de nem tudtuk rávenni, állandóan azt haj­togatja, hogy »világosság van!« Igaz, az éjszakákat mindig átalus­sza. A kakilással kapcsolatosan pedig értetlenül állunk a helyzet előtt, ugyanis napközben nem teszünk pelust neki, és a pisiléssel sincs semmi gond, hiszen a vécébe végzi, de mikor érzi a kakilási ingert, szalad a szobájába, és hozza a pelenkát nekünk, mondva: tegyük fel! Számtalan cselt bevetettünk már, és a nagymamája egy sikert is elkönyvelhet, de mégsem akar »szobatiszta« lenni. Igaz, hogy nagyon mozgékony legényke (amikor olvassuk kedvenc könyveit, akkor sem áll meg a lába), és talán ennek tudható be, hogy türelmetlen, ezért nem akar a vécén ülni. Többször előfor­dult, hogy felült ugyan, kezébe vette az újságot (ezt látta tőlünk), de sosem lett eredménye, mert rögtön le is szállt. Teljesen tanács­talanok vagyunk, kifogytunk a »cselekből«, játszótársakra, óvodá­ra, iskolára, játékra – és még sorolhatnám – való hivatkozásokból. Ő inkább nem megy oviba, nem megy iskolába, és nem keres ját­szótársat. Hogyan is tudnánk meggyőzni arról, hogy ez lenne a helyes út? Vagy talán magától rádöbben?”

Válasz:

Igen, „magától rádöbben”… De ehhez az kell, hogy maguk és a nagyszülők „ne foglalkozzanak” a dologgal, ne próbálják meggyőzni, ne alkalmazzanak „cseleket”, ne hivatkozzanak óvodára-iskolára, példaként szolgá­ló bezzeg-gyerekekre… Amikor elkéri a pelust, mert kakilnia kell – vagy pláne: odahozza! -, adják rá, és hagyják nyugalomban elvo­nulni. (Mert ilyenkor a gyerekek általában elhúzódnak, és úgy vég­zik el a dolgukat.) Ugye, maguk is tudják – legalábbis erre következ­tetek az idézőjelből -, hogy a fiuk „szobatiszta”? A szobatisztaság ugyanis azt jelenti, hogy tudja, mikor kell kakilnia, és ezt jelzi is, és meg tudja várni, amíg vécére vagy bilire ül – illetve ráadják a pelust. Manapság nagyon gyakori ez a „szokás” a gyerekek között, aminek persze sokféle magyarázatát kereshetjük. (Miért érzik kellemetlen­nek – esetleg éppenséggel félelmetesnek -, hogy a kaki elválik a testüktől és a vécébe vagy a bilibe pottyan? Elemezhetnénk, hogy vajon mit akarnak visszatartani, megőrizni, „maguknál tartani” a számukra esetleg attól bizonytalanná vált világban, hogy szüleik mindennap „elhagyják őket”, mert dolgozni mennek? És persze még nagyon sokféle feltételezésünk lehetne egy-egy konkrét eset kap­csán…) A tapasztalat azt mutatja, ahogy erre már utaltam, hogy a gyerekek valamikor három- és ötéves koruk között elhagyják ezt a szokást, és általában annál hamarabb, minél kevésbé akarják rábeszélni – vagy éppen kényszeríteni – őket erre.

Ami pedig a délutáni alvást illeti: nagyon különböző a gyere­kek alvásszükséglete. A kétéves gyerekről általában elmondhat­juk, hogy még valóban igényli az ebéd utáni másfél-két órás alvást. (Jóllehet éjszaka tizenegy-tizenkét órát alszik.) De a szakkönyvek számon tartják, hogy ez a délutáni alvásigény általában – persze nagyon nagy egyéni eltérésekkel! – három-öt éves korig marad meg. Nagyon sok függ attól is, hogy a család felnőtt tagjai leheverednek-e egy félórácskára ebéd után (már aki otthon van!), vagy csak a gye­reket akarják ágyba dugni. Magyarországon az óvodában általában „kötelező” program a délutáni alvás – vagy legalább a pihenés -, de itt is nagyon sok gyerek van, aki már „nem akar”, nem tud aludni (vagy ha mégis elalszik, este aztán nagyon soká fennmarad). Az óvodában elalvó gyerekek szülei is tapasztalhatják, hogy a három-négy éves gyerekek otthon, hétvégén vagy a téli-nyári szabadságok alatt már nem akarnak aludni.

Úgy tartják, hogy a három év körüli gyerekek alvásszükséglete 10 és 12 óra között mozog, megint csak nagy egyéni eltéréssel. A jó állapotú gyerek általában annyit alszik, amennyire szüksége van, ha környezete ezt számára biztosítja. Az eltérés az átlagtól, mind a két irányba, akár néhány órányi is lehet!

Úgy gondolom, hogy fiuk ebben is teljesen „normálisnak”, egészségesnek mutatkozik – mint ahogy mozgékonysága is az élet­korának megfelelő egészség jele, hiszen mindig el szoktuk mondani, hogy a kisgyerekek „örökmozgók”.

És még valamit, a „cselekről”. A gyerekeket – sajnos, vagy inkább hála istennek – nem lehet kicselezni! A gyerekek ugyanis belőlünk nemcsak azt fogják fel, amit mondunk nekik, hanem felfogják, mintegy közvetlenül (arcunk öntudatlan mimikájából, testünk ugyancsak öntudatlan mozdulataiból, tartásából, vagy éppen tele­patikusan?) érzéseinket, szándékainkat – mondhatnánk: gondola­taink áramlását is, és ezért cseleink – durvábban azt mondhatnám: hazudozásaink – csak megzavarják őket, anélkül, hogy a „félreve­zetés” (mert ugye ez a szándékunk ilyenkor) sikerülne.

(Ami a gyermeki alvás valódi problémáit illeti: dr. Gál Éva és dr. Kemény János Aludj velem! című könyve – Nemzeti Tankönyv­kiadó, 2004 – részletesen beszél ezekről. A szerzők a budapesti, Madarász utcai Gyermekkórház Alváslaboratóriumának és alvás­rendelésének munkatársai. – A nemzetközi adatok szerint a 0-18 éves korosztály mintegy egyharmadában jelentkeznek a szülők szá­mára nehezen megoldható, az alvással összefüggő problémák.)

Az olvasó leveléből:

„Anyatársaimtól hallom és sokfelé olva­som, hogy egy új lehetőség van a kisgyerekek fejlesz­tésére: olvasni kell tanítani őket. Nemcsak egyszerűen az iskola megkezdése előtt, hogy már úgy menjenek iskolába, hogy tudnak olvasni, hanem sokkal előbb, minél előbb, úgyszólván újszülött koruktól. (Az egyik barátnőm féltréfásan azt mondta, hogy a legjobb volna már az anyaméhtől…) A férjem is azt mondja, hogy a mai világban ez indokolt, és helyes a gyere­ket időben felkészíteni a kihívásokra. Már azon is sokat vitat­koztunk, hogy a három és fél éves kislányunk tanuljon-e idegen nyelvet az óvodában, és vegyen-e részt a különböző ott felkínált fizetős foglalkozásokon. A lányunk egyébként, ha jól értettem, amit olvastam, már lemaradt erről a korai olvasástanításról, de a kisfiunk, aki most egyéves és három hónapos, még beleesne a javasolt időszakba. Azt is mondják, hogy a gyerekek nagyon örülnek ennek a tanításnak, szívesen csinálják, és egyáltalán nincs szó semmiféle erőltetésről. Én sokat vagyok a gyerekekkel, és mindenfélével foglalkozunk, amit szívesen csinálnak (tutajt kötözünk és úsztatjuk a fürdőkádban, vagy néha a közeli patak vizén, miközben egy spárgával persze fogjuk, hogy egészen el ne menjen, és más hasonló dolgokat), de mostanában már néha egy kicsit szorongok, hogy elmulasztok valamit, egy lehetőséget, ami soha többet nem tér vissza. Ezt nem szeretném. De amikor a fér­jem leül a gyerekekkel „tanulni”, okosítani őket, akkor egy idő után (nagyon rövid idő után) azt látom, hogy unatkoznak, és a férjem kicsit ideges. Egyébként nagyon jóban vannak, és imádnak az apjukkal hancúrozni, csak éppen ezeket a »fejlesztő« játékokat nem szeretik igazán. Az könnyen lehet, hogy a férjem nem jól csi­nálja, nem ért hozzá, mert soha nem is tanulta, hogy hogyan kell az ilyesmit. Ha a gyerekek – elsősorban a lányunk – kérdeznek valamit, hosszan, bonyolultan és persze pontosan válaszol, de a gyerekek már régen másfelé néznek, amikor ő még mindig beszél. De visszatérek az eredeti kérdésre: mulasztok-e valamit, ha nem kezdek hozzá a kisfiam »korai fejlesztéséhez«, nem kezdem olvas­ni tanítani (persze szakszerűen)?”

Válasz:

Szerintem, nem mulaszt.

Glenn Doman amerikai idegsebész 1964-ben jelentette meg New Yorkban a How to teach your baby to read? – vagyis: Hogyan tanítsd meg kisgyerekedet olvasni? – című könyvét. (A könyvet H. R. Lückert 1966-ban németre fordítja.) A szerző állítja, hogy az iskoláskor előtti olvasás növeli az intelligen­ciát, a gondolkodási képességet, sőt, a tehetséget is. Doman könyve egy nagy áramlatba illeszkedik be, ami az 1960-as évek elején indul, amelynek az a lényege, hogy talán sokkal korábban és sokkal intenzí­vebben kellene tanítani, mint az eddig szokásos volt. (Hiszen a gyere­kek négyéves korukra elérik egyáltalán elérhető értelmi színvonaluk 50 százalékát, majd nyolcéves korukra 80 százalékát…) Így talán a hátrányos helyzetű gyerekeken is lehetne segíteni. Nagy programok indulnak sok pénzzel, és beletelik 10-15 év, mire kiderül, hogy a lát­ványos kezdeti eredmények a semmibe foszlanak, az „előny” csak az iskola első két évében tart ki, viszont a gyerekek neurotizálódnak. Ezek az első nekifutások a tanulást, mint tisztán kognitív (gondol­kodásbeli) és emlékezeti teljesítményt fogják fel, míg a spontán, elsősorban még a mozgásos, utánzásos, szabad játékban realizálódó érzéki, érzelmi, kreatív, szociális és gyakorlati tanulást elhanyagolják. (Németországban a szülők kiharcolták az óvodákban az olvasásta­nítást, Lückert könyve nyomán, és ezután hívják fel a gyermekorvosok a figyelmet arra, hogy a kisgyerekkor megrontása és iskolásítása milyen káros következményekkel járt.)

A kisgyerek spontán módon, tanítás nélkül, „magától” hihetet­lenül sokat és intenzíven tanul; egy egész nyelvet megtanul például két-három év alatt, anyanyelvi szinten.

A gyerekek mindig nagyon örülnek, ha együtt lehetnek a szá­mukra fontos felnőttekkel, és átélhetik anyjuknak vagy apjuknak koncentráltan csak rájuk irányított figyelmét. (Ez akkor is örömteli lehet, ha akár „olvasni” tanítja őket az erre felkészített anya vagy apa.) Az együttlét a fontos itt és a személyes figyelem. Igen, ennek a fontossága már akár az anyaméhtől megvan (sok vizsgálat mutatja, hogy már a magzattal is lehet kommunikálni). De a mai világban a valódi felkészítés a kihívásokra, meggyőződésem szerint, nem a korai tanítás, hanem a megőrzött gyerekkor! A kisgyerek lehessen kisgyerek, sok szabad játékkal, nagy érzelmi biztonságban, sok mesét hallgatva és a spontán utánzás beszédtől tevékenységig terje­dő lehetőségeivel. A gyerekben kiskorában még sokkal mélyebbről fakadó, nagyobb erők hatnak (mondjuk így: az agy kéreg alatti köz­pontjaiból feltörő erők), mint amilyeneket később, vagy akár most is a szándékos, tudatos tanítás és tanulás (az agy kérgi részéhez kötő­dő tevékenység) mozgósítani képes. Szerintem az a helyes, ha han­cúroznak az apjukkal; szerintem, nem kell idegen nyelvet tanulniuk az óvodában, nem kell részt venniük a fizetős foglalkozásokon, de más vélekedések szerint (ezek ötévenként többnyire Amerikából induló „tudományos” divatok, melyeknek kiinduló pontja a követ­kező öt évben megcáfolódik) igen.

És a szülő dönt. Ami engem illet: én nem vinném gyerekemet ilyen fejlesztésre, én nem próbálkoznék korai (olvasás-) tanítással.