Időjáték

Részlet a könyvből:

A második első

Kisfiam!

Bocsáss meg, amiért levelemmel zavarlak, de vedd tekintetbe, hogy Apák napja közeledik, s mint afféleünnepelt, ám egyben szülői felelősséggel élő ember, kötelességemnek érzem, hogy írjak Neked. Bizonyos csalhatatlan jelekből ítélve ugyanis arra következtetek, hogy új nő bukkant föl az életedben. Egy hete példá­ul, buliba indulván virágot(!) is vittél a lila plüss-dino mellett. (Igaz, a tábla csokit az indulás előtti utolsó pillanatban, némi egészséges életösztönről téve tanú­bizonyságot, az előszobában még fölfaltad.) És ismét sokat bámulsz magad elé. Ezt a bambulást jól ismerem, részint saját boldogult fiatalkoromból, részint abból, hogy noha csak kisgimnazista vagy, egyszer, néhány hónapja a Te életedben is kopogtatott már a szerelem. Akkor ez engem meglehetősen váratlanul ért, nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy elkezdődött. Ná­lad is elkezdődött… (Vagy én hittem balgán, hogy ez volt az első? Mindegy.) Aggódtam is – alappal -, mert a tanulásban valóságos mélyrepülést mutattál be, ahe­lyett hogy ösztönzött volna a nagy érzés, éppen hogy visszafogta a munkakedvedet. Ez egyébként valóságos csoda; abból a kevésből még el is venni – nem kis telje­sítmény.

Most tehát itt állunk megfürödve, a második első szerelem is elérkezett, s még azt sem tudom, az a bi­zonyos első milyen nyomokat hagyott Benned. Nem tudom, nem tudhatom, mert roppant zárkózott voltál annak idején, jószerével semmit sem árultál el titkaid­ból, a nagy érzésre legföljebb csak következtetni tud­tunk, egyrészt ugye iskolai (le)szereplésedből, más­részt abból, hogy teljesen meglepő módon percenként a körmöd tisztogattad. Nem állítom, hogy szakításo­tokra egyedül körmeid visszarendeződött állapotából következtettem, de kétséget kizárólag ez is jelentett némi támpontot.

Szóval egyszer csak azt vettem észre, hogy véget ért az az első, máig nem tudom, Te hagytad-e el Őt, avagy Ő mondott búcsút Neked. Szépen váltatok-e el, netán örökharag lett a vége. És ha ez utóbbi történt, vajon hány napig tartott. Egyáltalán, még az sem ki­zárt, hogy ez a mostani leányzó nem más, mint az a bizonyos első, mindenesetre gyanús a dolog, ugyanis újfent előkerült és szolgálatba állt az idő óta mellőzött körömreszelő.

Kicsit zavar az is, hogy az illető hölgy nevét, korát, családi helyzetét sincs szerencsém ismerni, de úgy látszik, lassacskán hozzá kell szoknom: azt és annyit kötsz az orromra, amit és amennyit úri kedvedben jó­nak látsz. Nem valami fölemelő perspektíva, de ez van, mondták ilyenkor az én kamaszkoromban.

Nem is bánnám már, ha legalább azt tapasztalnám, hogy hősszerelmes állapotod nem gátol a tanulásban. Vészesen közeleg a tanév vége, egyre-másra írjátok a felmérő dolgozatokat, s e felmérőkben legkevésbé a szerelmes szíved állapotát tudakolják. Tartok tőle, hogy hamarosan ott állsz majd előttem, zavart mosol­lyal, ám tökéletesen tiszta körmeidhez méltatlan osz­tályzatokkal.

Kisfiam! A világért se szeretnék vészmadár lenni, remélem, ez a mostani szerelem azért nem veszi el a maradék eszedet, s még időben megembereled ma­gad. Csak figyelmeztetni akarlak, hogy a nők jönnek-mennek, a bizonyítvány viszont, benne a jegyekkel – fájdalom – marad. Kérlek, amennyiben magasztos lelkiállapotod engedi, gondolkozz el ezen. Örülnék, ha kivételesen válaszolnál soraimra. Nézz őszülő üs­tökömre, továbbá nézz a jövőbe, s lásd benne magad, amint Apák napja előtt kamasz magzatod sorsáért ag­gódsz, vehemensen.

Szóval leveled, e-mailed, esemesed vagy másfajta jelzésedet, no meg a szőrén-szálán eltűnt körömresze­lőt türelmesen, ám felfokozott érdeklődéssel várom.

Addig is ölel szerelmileg ma már jobbára józan, le­higgadt apád.