Az ókorban kezdődött…
Az ókori népek is hordtak fűzőszerű, alakot formáló ruhadarabokat tunikájuk alatt. A fűző mint önálló ruhanemű először a burgundi divatban jelent meg, a XIV-XV. században. Az első jelentős fűzőkorszak – a XVI. század közepétől a XVII. század közepéig – a spanyol divat fénykorát jellemezte. A fa- vagy fémpálcákkal, illetve halcsonttal merevített spanyol fűző valóságos páncél volt. A burgundi viselettel ellentétben a mellet teljesen lelapította. A csípő kiállt, s rajta „támaszkodott” a hatalmas abroncsszoknya.
A szépségnek ára van!
A XVII. századtól francia hatásra ismét hangsúlyozni kezdték a mellet és a dekoltázst. A melltartó formájú fűzőket finom selyemből, szaténból vagy atlaszból készítették, s rugalmas acélpántokkal merevítették. A fűző szerepe a rokokó idején is fontos maradt. A terjedelmes krinolinos szoknyák jól kiemelték a darázsderekúvá fűzött felsőtestet. A francia forradalom néhány évre elsöpörte a fűződivatot. Csak 1810 után tért vissza újra egy évszázadra. 1820-tól már nem a varrónők készítették a fűzőt, hanem gyárilag állították elő. Néhány évtized múlva, 1859-ben egy párizsi lap szörnyű tragédiáról számolt be. Egy 23 éves lány két nappal egy bál után hirtelen meghalt. A boncolás eredménye szerint halálát az abnormálisan szoros fűző okozta: három bordája átfúrta a máját.
Reformfűző
Forradalmi változás csak 1905-ben történt a női öltözködésben. Paul Poiret, párizsi divattervező szabadította meg a női nemet az „egészségre ártalmas páncéltól”. Poiret modelljei szabadon omló, természetes vonalú ruhák voltak, ami alá már csak rugalmas trikó anyagú alsóneműt, azaz reformfűzőt vettek a nők.
Ma már csak díszít
A manapság divatos ruhák részletein gyakran találkozunk fűzős megoldással. A mandzsettánál, a derékon, a mellrésznél vagy a háton. Ezeknek a legtöbbször csupán díszítő szerepük van. Csak ritkán használják eredeti rendeltetési céljából, azaz az egyes testrészek karcsúsítására, illetve átformálására.
