A legmélyebb depit apró jutalomcsokikkal és habos kávékkal igyekeztem leküzdeni, végül úgy döntöttem, amit láttam, az csak valami rémlátomás lehetett. Rémlátomás, ami nagyon távoli köszönőviszonyban sincsen a valósággal. Igaz, megszeppentem, amikor végül is fürdőruhát kellett húzni, reggelente pedig egy pillanatra elgondolkodtam a bugyis fiók előtt, hogy aznapra vajon kényelmes legyen inkább, vagy egy csöppet divatos, hogy ne mondjam, szexis. Aztán utóbbiról egy pont után le is mondtam. Bugyi legyen, és kész!
Lehajtott fejjel, beburkolózva nagy sálakba, hosszú slafrokokban átvészeltem a telet, és végül tavaszra vettem egy egész alakos tükröt. Odaálltam elé, és azt mondtam: tessék, itt vagyok, ez vagyok, én vagyok. És azt is hozzátettem, hogy szerethető is vagyok. Azzal keltem fel egy reggel, hogy belevágok a nagy kalandba, megnézem, mire megyünk önmagunkkal én és én.
A végső bánat besodort “a” harisnyaboltba. Abba! A trendibe! Óvatosan érdeklődtem, hogy talán színesben, valami nagy méretű. És volt! Ha nem is a szivárvány összes, de volt! Bűnbánó lila és harsány zöld, kellemes mély bordó és igen, őrjítő narancssárga!
És nem kamu. A harisnyanadrág egyszerűen pazar. Vastag lábaimon narancssárgán azt harsogja, hogy éljenek a csajok, akik jóban vannak önmagukkal!