 |
Intró
Szövetkabátos szépség csimpaszkodik bőröndjébe a körös-körül szürkeségben már az estre invitáló meghívó is beszédes. A felvétel a Thököly repülőtér felszállósávjában készült tájékoztat a világot megjárt tervezőhölgy egy babás-bájos mosoly kíséretében. Ami a kifutó körüli hangulatot illeti, a VIP-sorokban egyelőre még csak találgatások folynak, mit jelképezhet a catwalk fölé emelt, hófehér lenvászon drapéria, a monoton sustorgássá olvadó háttérzaj azonban kísértetiesen emlékeztet egy-egy zsúfolásig telt váróteremben tapasztaltakra.
A biztonsági öveket ugyan senki nem csatolta be, a még mindig meseszép, szőke ex-Fabulon-arc, Pataki Ági mellett Sándor Szandra szülei is izgatottan várnak az indulásra. De nem csak a nagy öregek, jelesül Herczeg Zoltán, a tehetséges fiatal pályatársak is szép számban csatlakoznak a menetkész csapat táborához. Luu Ahn Tuan, Je suis belle, USE unused sorolhatnánk, ki mindenki kíván részese lenni az élménynek. Akárha felsőbb engedélyre várnánk, derűs, tiszta égre, vagy csak hogy Nanushka meglobogtassa bolondítóan barna fürtjeit, jelezvén, részéről semmi akadálya, ő már réges-rég készen áll: irány, vágjunk neki!
Dizájnterminál
Önéletrajzi ihletettség vagy más az oka, hogy épp a magányos utazót választottad a divatbemutató főhőséül?
Nem tudom, ha nagyon őszinte vagyok hozzád, beismerem, hogy igazából ezeket nem mindig én találom ki, döntően az art directorunknak köszönhetik születésüket. Ugye, a tavalyinak is volt egy szlogenje, de ezeknek inkább a hangulata az, ami meghatározó számomra. A jelmondat, a mögötte szunnyadó érzés most éppen az volt, hogy egyedül vagy a világban valahol, de ez sem egy olyan vérkomoly üzenet próbálja ismét lényéből fakadó mosollyal elütni a dolog élét , ez igazából tényleg csak egy hangulat.
Így vagy úgy, mindenesetre működnek az art director elképzelései. Térdig lógázó szürke szövet- vagy fekete lakkhatású, enyhén puffos, övvel karcsúsítható kabátkában, fényes fekete cicanadrágban sorjáznak kifutóra a modellek, lezseren, zsebre dugott kézzel, esetleg méretes utazótáskájukba kapaszkodva. Pirospozsgás, dércsípte arcukat leomló hajkorona szegélyezi, fejük búbján fekete, szürke kötött sapka csúcsosodik, felhajtott gallérjaik mögé rejtőznek szégyenlős-fázósan, durcás kislányosan, miközben nyitott orrú, fekete pumpsaik siklanak-dübörögnek a minden egész eltörött világ színpadán.
És ezzel az egyedül vagyok a világban hangulattal könnyen azonosulsz, jellemző rád?
Igen, azt hiszem, abszolút egyetértek vele.
Ütemesen lépnek, dinamikusan, néhány másodperc, és hűlt helyük van, már csak ködbe vesző sziluettjük táncol a kifutó oldalán elhelyezett paravánokra vetített reflektorkörökben. Lehetnének akár tulajdonosaiktól megfosztott csomagok is, egy gyors átvilágítás, és hipp-hopp, a futószalagon találják magukat, gazdátlan magányukban elveszve, idegenül. Ahogy maga az utazó, jelen esetben Nanushka is átmeneti lény, két város, két világrész között a volt és lesz foglyaként őrlődik, van, jelen nélkül. Szemünk láttára, talán nem is csomagjai, emlékei fekszenek röntgensugár alá. Rövid ideig még az elmúlás szorongása is a kifutón kísért. Igaz, ehhez már nem kell vándornak lenni, a tél sajátja, ismerjük mindahányan.
| A cikk folytatását elolvashatod a HazaiDivat.hu-n! Katt ide! |
