Amikor a kézügyességet osztogatták, én minden bizonnyal másodszor álltam sorba önkritikáért, ebből adódóan tudom magamról, hogy jobban teszem, ha kézműves, DIY és ehhez hasonló projektekkel inkább nem próbálkozom, kár ugyanis a jobb sorsra hivatott alapanyagokért. Épp ezért, amikor meghívtak a Mitter Sisters táskakészítő workshopjára, a legelső gondolatom az volt, hogy én vagyok a tökéletes tesztalany. Ez a program ugyanis pont hogy nem profiknak szól. Ha pedig még nekem is sikerül vállalható táskát készítenem, akkor bárkinek.
A Mitter Sisters márkát egy designer testvérpár alapította, első közös munkájuk pedig The Studio Project. Workshopjaikon – az aktuális tematikától függően – táskákat, kiegészítőket készíthet bárki, mindenféle előképzettség nélkül.
A workshopot rögtön a bizonyos tekintetben legnehezebbel kezdtük: ki kellett választanunk a nagy halom anyagból azt a két-három szimpatikus darabot, melyekkel dolgozni szeretnénk. Én mondjuk már előre elterveztem, hogy fekete-ezüst táskát csinálok, így nem kapott el a bőség zavara. Ugyanakkor teljesen megértem, ha valakit elkap.
Az alapanyagok összeválogatása után a workshop vezetője, Rozi – az egyik Mitter sister –bemutatta nekünk az eszközöket, amikkel dolgozni fogunk, az ártól kezdve a csontkésen át a különféle brutalitású ragasztókig.
Ezután mindannyian sniccert ragadtunk, és papírt, majd bőröket szeleteltünk, még mindenféle tét nélkül, azért, hogy szokjuk a vágást. Én ezen a ponton nyugodtam meg, nem csupán azért, mert vonalzó mellett sikerült egyenes szeleteket vágnom, de azért is, mert sniccerrel papírt vagy bőrt szeletelni kifejezetten idegnyugtató tevékenység.
Miután alaposan kiszeleteltük magunkat, élesbe fordultak az események. Először is a kiosztott szabásminták alapján ki kellett szabnunk a táska elemeit.
Az alábbi fotó azt örökíti meg, hogy egyrészt valóban én magam szabtam a táskát. Csak a vonalzó tartásában segítettek.
Amikor megláttam a frissen kiszabott bőrlapot, tökéletesen egyenes, takaros derékszögeket bezáró oldalakkal… akkor a bennem élő OCD-s is elégedetten huppant vissza a tudatalattim bugyraiba.
És igen, az ezüst is sikerült!
A táskába bélés is került, ezt – időtakarékosság okán – előre szabva kaptuk meg.
Mint ahogy a varrás sem a mi feladatunk volt, ezt a profik végezték helyettünk, mi és a leendő táskáink megkönnyebbülésére. Mivel azonban a varrás előtt minden egyes szélt, illetve a cipzárat előbb be kellett ragasztani, így mégis megvolt az az érzésünk, hogy mi magunk állítottuk össze a táskát.
Amíg a varrás készült, addig is kaptunk feladatot: rojtos díszeket, illetve fogót készítettünk a táskához.
Bevagdosós-feltekerős technikával. Erre amúgy rá tudnék kapni. El is terveztem, hogy veszek otthonra bőrt, kétoldalú, ipari ragasztót meg sniccert.
Kalapács pedig már úgyis van. Az egyébként arra kell, hogy miután feltekerted az anyagot, megkalapáld a ragasztásnál, hogy még erősebben tartson.
Én már tulajdonképpen a rojtjaimnak is örültem. Amikor pedig a kezembe adták a táskámat, az nagyjából olyan érzés volt, mintha nyertem és nem pedig készítettem volna.
