Trend lett, hogy a divatházak az arculati szabályoknak és szentként tisztelt logóhasználatnak fittyet hányva védjegyüket figurázzák ki úgy, mintha az egy olcsó kínai másolat lenne. Ezt tette a minap a Gucci és a Balenciaga is, a Vetements pedig gyakorlatilag ennek köszönheti hirtelen jött népszerűségét.
Mindenképp sajátos lépésnek számít ez a részükről, hiszen mást sem hallani, minthogy eurómilliókat költenek a silány minőségű hamisítványok megsemmisítésére, ráadásul az is vita tárgyát képezi, hogy a fast fashion márkák villámgyors utánzatai rontanak, vagy épp javítanak-e az üzleten.
Márkázott másolat
A Balenciaga nemrég mutatta be 2017 őszi–téli férfiruha kollekcióját, aminek pár darabján egy amerikai elnökaspiráns logójának is beillő szörnyűség volt hivatott jelezni, ez kérem egy több száz eurós pulóver. A logó ráadásul valóban ronda – annyira különlegesen csúnya, hogy az utolsó darabig el fogják kapkodni a vele ékesített ruhákat, ez biztos.
A divatház lépése abból a szempontból várható volt, hogy kreatív igazgatója nem más, mint a Vetements vezetője, Demna Gvasalia, aki saját márkáját épp a hasonló “eredeti hamisítványokkal” tette keresetté. Az egyik legnépszerűbb darab például az amerikai sportmárka, a Champion logóját átvariáló kapucnis pulcsija, amit valósággal leraboltak az üzletekből, de ő tette trendivé a DHL futárcég sárga pólóját is. 2016 októberében még ennél is tovább ment. Egy szöuli garázsvásárán a márka még saját másolatait is továbbgondolta, és azok általuk hamisított változatait árulta amolyan kapszulakollekcióként, The Original Fake néven. Mondani sem kell, az utolsó darabig elfogytak a ruhák.
A Gucci is hasonló lépésre szánta el magát, náluk a 2017-es Resort kollekcióban láthattunk néhány felsőt, amelyek olyanok voltak, mintha egy 80-as években bezárt hamisító üzem rég elfeledett raktárát fosztották volna ki a divatbemutató kedvéért.
Függő kapcsolat
Joggal merül fel a kérdés, miért teszik ezt? A válasz nagyon egyszerű: a divatipar igazi ördögi körbe került, amiből ha már kikászálódni nem tud, legalább megpróbál lépést tartani az elvárásokkal. Az elmúlt 10-15 évben az információ nem csak igény, hatalom lett, az egyre többet látó és halló fogyasztó pedig remegő kézzel nyomkodja mobilját, hogy érkezzen valami újdonság minden nap hozzá. A divatban ezt az újdonságéhséget a fast fashion márkák remekül kihasználják, és egyúttal átmeneti kielégülést is nyújtanak, de a függőség már adott, így kell az újabb adag, az újabb kollekció. Ezen a ponton azonban a divatházak kezdik eldobni az agyukat, hiszen magas minőségi szinten képtelenség kéthetente új regiment ruhát bemutatni. Valamiféleképp nekik is villantaniuk kell, így jönnek a kapszulakollekciók, a kollaborációk és a limitált szériák, amelyekre a fizetőképes kereslet megvan, efelől semmi kétség.
IT-lányok, “nem modell” modellek és a megszokottól eltérő arcok és testek vonulnak a kifutókon, összeállnak a fast fashion márkákkal is egy kis hírverésért, most pedig saját maguk karikatúráivá válnak. A “nép” pedig imádja. És megveszi, mert ez ismét valami más, valami új, ami épp így, épp ebben a formában még nem volt.
Mindez a másik oldalról
A fogyasztói társadalom – legalábbis a nagyobbik része, amelyet hidegen hagy a slow living fogalma – tehát igényli az újat, de nem akármilyen módon. A divat liberalizálódásának köszönhetően már nem lepődünk meg, ha valaki a méregdrága high end darabokat keveri az olcsó tömegmárkákéval – sőt határozottan trendinek számít. A divatházak már nem élhetnek üvegbura alatt, ahonnan bölcsen dirigálnak mindenkinek, mit mivel viseljenek, hiszen gyorsan lecserélhetik őket, és nem csak luxusdarabokra.
Emellett pedig a “másság”, az újdonság varázsa is nagyon fontossá vált a vásárlónak, a legjobb pedig az, ha konzum vagányságát is beleviheti a dologba. Ezért is oly sikeresek egy berlini magazin, a 032c saját gyártású cuccai, amelynek legutóbbi nagy húzása a “DIY Branding Kit” szett volt. Ez nem más, mint egy biztosítótűvel bármilyen ruhára feltehető 032c márkajelzésű ruhacímke, aminek segítségével bármelyik noname holminkat márkássá tehetjük.
Mitől nem hamis a hamis?
Persze van két óriási különbség a távol-keleti hamisítványok és a márkázott másolatok között. Az egyik, hogy azok végső soron a divatházak saját darabjai vagy épp valamilyen együttműködés hozományai. Vagyis az “anyamárka” nem csak tud a létezéséről, de hozzájárult ahhoz. A már említett Champion például a tengerentúlon olyanná vált, mint nekünk a Fruit of the Loom és a szitanyomatos plázás pólók. Egy kiindulási alapdarab, amire aztán a dizájner azt nyomtat, tervez, amit szeretne. Persze hivatalos együttműködés keretén belül, de mégiscsak egyfajta saját márkás terméknek továbbértékesített ruhákká váltak. Ráadásul úgy, hogy az eredeti márkajelzés is fenn marad a ruhákon, így születhetnek az olyan rétegmárkák, mint a Pyrex Vision vagy a Bandulu, amelyek lazán tovább dekorálják az 5000 forintos pulcsikat, majd saját név alatt továbbértékesítik, immár trendi, 50 ezernél induló darabokként. Az utóbbi márka egyébként azzal extrázza cuccait, hogy vintage pulcsikat vadász össze, így jó eséllyel más használt, párszor szétizzadt mackófelsőjéért adhatunk ki egy kisebb vagyont. Ami amúgy tök egyedi.
A divatházak esetén persze fontos megemlíteni a minőséget is. Amíg ugyanis egy valódi hamisítvány ruha anyaga, a varrás pontossága és eldolgozása hagy némi kívánnivalót maga után, addig ezek továbbra is felső kategóriás ruhák és kiegészítők maradnak. Trevor Andrew graffitiművész így nyugodtan firkálhat össze egy kollekciónyi Gucci táskát és öltözéket, attól még nem lesz kérdés, hogy azok valóban eredetiek-e.
Az azonban motoszkálhat a fejünkben, vajon mi lesz akkor, ha az össznépi elfogadás és kúlság jegyében egyszer csak tényleg menők lesznek az igazi hamisítványok is? Amikor már nemcsak a fast fashion márkákat lesz természetes együtt viselni a dizájnerdarabokkal, de menőség lesz betérni a sarki kínai butikba is. Hiszen mostantól nem lehet érv az, hogy “lerí róla, hogy hamis”.
