Modern kori rabszolgák
Méretéből fakadóan jelenleg is Kína számít az első számú textil- és ruhaipari exportőrnek, az alacsony hozzáadott értéket képviselő gyártás terén azonban a szomszédos országok egyre nagyobb konkurenciává növik ki magukat. Banglades, India, Vietnam és Kambodzsa esetén stabil exportnövekedés tapasztalható ezen a területen, de jelentősnek számít Indonézia és Srí Lanka is, az afrikai kontinensen Egyiptom, a Közel-Keleten pedig Pakisztán – csak hogy néhányat említsek. A legtöbb esetben azonban az egyetlen dolog, amivel egymás árai alá tudnak licitálni, az a munkabérek mértéktelen csökkentése. Olyan szintre, amin az élet inkább csak vegetálás, amikor a szabadság ismeretlen fogalom, ahol az egyén jóformán rabszolga.
Az elmúlt években egyre többen kezdték firtatni, hogyan képesek a fast fashion márkák sok esetben irreálisan alacsony áron kínálni öltözékeiket, és ilyenkor bizony sokszor kiderült, emberek tízezreinek életét áldozzák fel a divat oltárán. A legnagyobb felháborodást mindig az kelti, ha a gyerekekre terelődik a téma. Ezekben az országokban ugyanis nem ritka, hogy egészen kicsi, 7-8 éves gyerekek is nap mint nap robotolnak a gyapotültetvényeken, a malmokban vagy épp a gyárakban, csak hogy a család ne haljon éhen, egész napos fizetségük pedig nem több 100-200 forintnál.
Kereslet és kínálat
Sajnos Földünk szerencsésebb felének (ahová mi is tartozunk) komoly anyagi érdeke fűződik hozzá, hogy a helyzet ne változzon. Ha pedig változik, lehetőleg úgy, hogy az a gazdasági elitnek ne fájjon – értsd: pénzükbe ne kerüljön. Persze minket, fogyasztókat sem kell félteni. Amíg hajlandóak vagyunk minden vackot megvenni, ami adott szezonban divatos, és gondolkodás nélkül lerabolni az akciós árukészletet ha kell, ha nem, addig ne várjuk el egyetlen márkától sem, hogy nem tolja alánk még inkább a vásárlás lehetőségét. A kereslet és kínálat Marshall-keresztje mindannyiunk vállát nyomja, mindannyian felelősek vagyunk a kialakult helyzetért.
Fotó: Aamir Qureshi / AFP
Meglehetősen tudathasadásos állapottal állunk tehát szemben. Egyik oldalról shoppingmániában szenved a fejlett országok lakosságának döntő része, másik oldalról azonban egyre inkább követelik a fogyasztók, hogy az ellátási láncok átláthatók legyenek, hogy tudják, az adott márka ügyel rá, hogy termékeik megfelelő munkakörülmények között készülnek. A legtöbb probléma azonban nem a leszerződött gyáraknál fordul elő. Attól, hogy egy varróüzem Kínában van, még nem jelenti egyből azt, hogy ott csakis éhbérért dolgozó gyerekek állítják elő a textileket vagy varrják a ruhákat. A roppant alacsonyra kialkudott áron azonban sokszor az adott vállalat nem tudja teljesíteni a rendelést, így annak érdekében, hogy ne veszítse el az üzletfelet, annak (hivatalos) tudta nélkül leadja a munkát másik vállalkozásnak. Olyannak, ami már valóban magasról tesz a megfelelő munkakörülményekre, hogy napi hány órában, milyen elvárásoknak megfelelve kell teljesítenie a munkásoknak az elvárt penzumot.
2013-ban, amikor a bangladesi Rana Plaza gyárkomplexum összedőlt, több mint 1100 munkást temetett maga alá, és további ezreket egy életre megnyomorított. Az egész világ figyelme ekkor a fast fashion márkákra terelődött. A szerkezetileg megrongálódott, életveszélyes épületben működő varrodák ugyanis olyan márkák számára készítettek ruhákat, mint például a Primark vagy a Benetton. Az ilyen és hasonló botrányok hatására a divatmárkák mostanság úgy tűnhet, igyekeznek etikus magatartást tanúsítani, és olyan gyárakkal szerződni, amelyek betartják a jogi és munkavédelmi előírásokat, a valóság azonban az, hogy ezeknek az országoknak bizony van még hova fejlődniük a jogi, hatósági szabályozások terén, a korrupció pedig nem csak felénk számít bevett gyakorlatnak.
Li Edelkoort, az egyik legelismertebb trendelőrejelző és dizájnkurátor egy múlt év végén tartott előadásában kiemelte, ilyen összetett és többlépcsős ellátási lánc, mint ami a divatiparban van, képtelen anélkül pár száz vagy ezer forintos végösszegű árukat kitermeli, hogy az ne taszítson nyomorba tömegeket munkájuk alulfizetettsége miatt.
Fotó: Rizwan Tabassum / AFP
Ruhagyártó robotok
A divatipar több mint 1,2 trilliárd dollár értékű éves forgalommal bír, mégis itt történik a legkevesebb innováció az alapanyagok előállítását és gyártását illetően. A műszálas anyagok bár a mennyiségi problémákra választ tudtak adni, a pamut vagy gyapjú minőségi alternatívájaként már kevésbé felelnek meg. Olyan alapanyagot pedig idáig még nem fejlesztettek ki, amely a fenntartható fejlődést szolgálná, tömeges méretekben előállítható lenne és helyettesíteni tudná a pamutot. Próbálkozások persze vannak új alapanyagok kifejlesztésére, a sportmárkák például élen járnak ezen a téren, és ilyen például a brit BioCouture is, amely cellulóz-előállító mikrobák segítségével növeszt a “semmiből” textilként hasznosítható anyagot. A teljesen természetes, 100 százalékban komposztálható anyag előállítása azonban jelenleg még túlságosan hosszadalmas ahhoz, hogy elterjedése tömeges méreteket öltsön.
Egy póló anyagának előállítása jelenleg még roppant összetett, környezetszennyező és energiaigényes folyamat. A ruhaipar a második legnagyobb környezetszennyező iparág, csak az olajipar képes nagyobb károkat okozni nála. Évente 7,75 trillió liter vizet használnak el a gyártási folyamatok során, míg a feleslegessé vált ruhák és kiegészítők mennyisége csak az EU-ban 5 millió tonnával nő ugyanennyi idő alatt.
Ha hozzávesszük mindehhez a ruhák megvarrásának jelentős emberi erőforrásigényét, azt kapjuk, hogy az óriási pénzösszegeket megmozgató ipari szegmens alig lépett előre az 1900-as évek eleji állapotokról. Az autóiparral összehasonlítva legalábbis mindenképp. Míg ez utóbbiban a tömeggyártásra szakosodott cégek a gyártási folyamatok java részéhez mára robottechnológiát használnak, a ruhagyártás terén elvétve találkozunk ilyen megoldásokkal.
Petr Rokusek cseh vállalkozó az egyik ilyen ritka madárnak számít: olyan gépet fejlesztett ki, amelynek “agya” képes eltárolni a vásárlók testméreteit, majd ha a megrendelést véglegesítik, a begyűjtött adatok alapján elindítja a ruha gyártását is. A masina nemcsak kiszabja, de robotkarok segítségével össze is “hegeszti” az egyes darabokat – tű és cérna nélkül. Eredményül pedig nemcsak egy tökéletesen a vásárló alakjára szabott ruhát kapunk, de feleslegesen nem gyártanak egyetlen darab ruhát sem. Az ilyen és ehhez hasonló innovatív ötletek iránt hatalmas az érdeklődés, azonban nagy kérdés, mennyi időnek kell ahhoz eltelnie, hogy egy hasonló találmány a tömegtermelésben is megvesse a lábát. És kérdés, mi lesz majd azzal a több millió emberrel, akik a jelenlegi éhbérüket is elveszítik. Vajon az érintett országok képesek lesznek megoldani egy képzettség nélküli mélyszegény réteg átképzését? Miből lesz erőforrás egy legalább nagyjából működő szociális háló kiépítésére? Nehéz kérdések, de valószínű, hogy van még bőven idő a megválaszolásukra.
