Svédországból egy párizsi liftig
Az 1911-ben Svédországban született Lisát gyermekkorában is érdekelte a művészet, édesanyja ösztönzésére festészetet, táncot, képzőművészetet tanult. Fogorvos apja szintén vonzódott a festészet iránt, így volt kitől örökölnie a művészi vénát. Balettiskolába járt, saját tánciskolát is nyitott szülőhazájában, azonban hamarosan Párizsba költözött, hogy ott képezze magát még jobb balerinává. Az iskola mellett magántanárként is dolgozott a fények városában, ez vezetett el modell karrierjéhez is. Egy táncórán ismerkedett meg első férjével, Fernand Fonssagrives-vel, ő készítette róla az első divatfotókat, amelyeket különböző divatmagazinoknak adott el.
Különös, milyen szokatlan helyeken fedezik fel a tehetségeket, esetében például egy liftben került erre sor, mikor 1936-ban Willy Maywald fotós felkérte őt, álljon modellt számára néhány kalap lefényképezéséhez. Az ekkor készült divatanyag a francia Vogue szerkesztőségébe is eljutott, ahol annak világhírű fényképésze, Horst P. Horst is felfigyelt rá, és felkérte őt néhány tesztfotó elkészítésére, amiről Lisa Fonssagrives anno így nyilatkozott: “Sohasem láttam divatmagazint, nem tudtam, mi is az a divat. Minden ruhámat magam készítettem, és emlékszem, egy sötétbarna gyapjúruhát viseltem, és nagyon izgultam, hosszú hajam pedig kusza és teljesen kezelhetetlen volt.”
Az elsők sikere és nehézsége
Nem volt egyszerű a helyzete, hiszen nem akadt igazán senki, akitől elleshetett volna pár trükköt: hogyan tartsa a fejét, kezét, hogyan járjon, hogyan viselkedjen a különböző ruhákban. Ő volt az első, akiből a mai szóhasználattal élve topmodell lett, így minderre egyedül kellett rájönnie. Kezdőként például a Louvre-ban töltött hosszú órákat, ott figyelte az emberek tartását, mozgását, ahogy a különböző öltözékekben viselkedtek.
1940, Vogue-címlapfotó – Fotó: Horst P. Horst
A modellkedést kicsit úgy fogta fel, mint egyfajta színjátszást. Elképzelte, hogy az adott ruha milyen típusú nőhöz illik, és eszerint alakította mozdulatait, tekintetét. Bármeddig képest volt állni a kamerák előtt, hogy a lehető legtökéletesebb képek készülhessenek az adott öltözékről. A szakmai alázat és elhivatottság egész pályáját végigkísérte, mindig ügyelt rá, hogy ne ő maga, hanem a ruha álljon a kép középpontjában, az elsőrangú figyelmet mindig az kapja.
Amikor 1939-ben Amerikába költözött, már ismert modell volt, aki két évtizeden át tündökölt a különböző divatmagazinok címlapján. 40 éves is elmúlt, mikor visszavonult, pedig a modellszakmában ez már akkor is “idős kornak” számított. A Vogue mellett a Vanity Fair és a Harper’s Bazaar is címlapon közölte le fotóit, de 1949-ben a neves Times magazin is őt választotta ki egy alkalommal címlapjára. A 40-es évekbeli órabére még mai mércével mérve is irigylésre méltó volt: míg egy átlagos modell 10–25 dollár között keresett, addig ő 40 dollárt, átszámítva nagyjából 11 500 forintot vihetett haza hatvanpercnyi munkáért.
Az akkori fotósfelszerelés persze nem volt olyan szintű, mint a mai stúdiók berendezése, ami a résztvevőktől is nagyobb türelmet és kitartást igényelt. Egy régi, BOMB magazinnak adott interjúban erről így beszélt: “Nem voltak vakuszerű fehér villanófények, ellenben az akkori világítás, amellyel minden oldalról megvilágítottak, rettentő hőséget csinált, az exponálási idő pedig nagyon hosszú volt. Érezni lehetett, ahogy az izzadságcseppek végigfolynak az arcodon, mígnem az asszisztensek jöttek és adtak egy törölközőt.” Az 50-es években megtörtént vele, hogy a rekkenő nyári melegben készítettek vele egy fotósorozatot, szőrmekabátokról. A légkondi nélküli helyiségben olyan meleg volt, hogy kis idő múlva elájult. Mikor magához tért, természetes módon fogta magát, és folytatta a munkát. Képzeljük csak el, ha ma egy világhírű szupermodell félájultan posztolna magáról egy stúdiófotós képet. Másnap a teljes stáb lehúzhatná a rolót.
Irwing Penn múzsája
Korának legnagyobb fotósaival dolgozhatott együtt, a már említett Horst P. Horston kívül George Hoyningen Huene-nek, Erwin Blumenfeldnek és Anton Bruehlnek is modellt állt, Irwing Penn fotóművészhez pedig hozzá is ment feleségül. Első férjével, akivel együtt költöztek Amerikába, idővel megromlott a kapcsolata, majd válásukat követően 1950-ben ment hozzá Pennhez, nevét pedig Lisa Fonssagrives-Pennre változtatta. Haláláig ő volt a fotóművész múzsája, közös munkájukból számos gyönyörű alkotás született, a francia haute couture ruhákkal készült anyagaik voltak a legsikeresebbek. Számos közösen készített fotójuk később több tíz- vagy épp százezer dollárért kelt el a különböző aukciós házak árverésein, ilyen a Woman in Moroccan Palace című, amelyet 2007-ben 396 000 dollárért adtak el a Christie’s árverésén.
1951, Woman in Moroccan Palace (Fotó: Irving Penn)
Tökéletes arcprofilja és karcsú alakja egyszerre volt kecses és előkelő, tekintete hűvös, mégis szexi, olyan, amivel minden nő azonosulni akart. Sikerei a mai napig egyedülállónak számítanak, amelyekkel Fonssagrives örökre beírta magát a 20. századi divattörténetbe. A modellkedés azonban nem elégítette ki vágyait, mellette ő maga is szívesen fotózott, számos fotósmunkája volt azt követően is, hogy Amerikába költözött. Az 50-as évek közepén hagyta abba a fotómodellkedést, amelyet követően hat évig divattervezőként dolgozott, magánügyfelek, valamint a legrégebbi amerikai luxusáruház-lánc, a Lord & Taylor számára tervezett estélyi ruhákat.
50 éves elmúlt, amikor újabb váltásra szánta el magát. A 60-as évek közepétől ifjúkori szenvedélyének szentelte idejét, a szobrászatnak és a festészetnek. Márványból, bronzból és üveggyapotból készült művei azonban nem csupán egy gazdag nő drága hobbijának bizonyítékai: két alkalommal a neves New York-i Marlborough Galleryben önálló kiállításként is bemutatták alkotásait.
Művészetek iránti rajongását gyermekei is megörökölték, igaz, volt kitől tanulniuk. Két gyermeke született, az első házasságából lánya, Mia Fonssagrives-Solow, aki maga is szobrász és ékszertervező lett, valamint második házasságából fia, Tom Penn, aki elismert New York-i fémműves dizájner. Lisa Fonssagrives 80 éves korában, 1992-ben tüdőgyulladásban halt meg.
