1. A szobrásznő, aki harminc évet töltött őrültek között
Camille Claudel (1864–1943) sokáig csak úgy szerepelt a művészettörténeti írásokban, mint Rodin szeretője, pedig saját jogán is elismert művész volt. Nem kevesebb géniusz volt benne, mint Rodinben, és ma már egyre többen teszik fel a kérdést, ki is volt az igazi mester ebben a kapcsolatban. Az elmúlt harminc évben Camille Claudel igazi sztár lett. Több film és könyv foglalkozott életével, művészetével, ha pedig szobrai nagy ritkán felbukkannak egy-egy árverésen, árfolyamuk lassan eléri Rodin műveinek az árát. Amikor a két művész először találkozott, Rodin már 43 éves volt, befutott, sikeres művész, tele megrendeléssel. Valóban szüksége volt egy ügyes tanítványra, aki ért a vésőhöz. A 19 éves Claudel tudása pedig technikailag tökéletes volt. Övé lett hát a munka – és vele együtt a férfi szerelme. Szeretők lettek, nem csak alkotótársak, és kezdetben tökéletes volt köztük az összhang.
Camille Claudel (Forrás: Wikipedia)
Camille fantasztikus szobrász volt, tele csomó új és friss ötlettel, ami teljesen megújította Rodin művészetét. Tíz évig voltak együtt, és tagadhatatlan, hogy ez volt Rodin életének legjobb, legtermékenyebb időszaka. Claudel is sokat profitált a kapcsolatból: a férfi műhelyében hozzájutott azokhoz a drága alapanyagokhoz, amelyekről korábban csak álmodozhatott, illetve lehetősége nyílt élő aktmodellek alapján dolgozni. Egy idő után azonban egyre több frusztrációt okozott számára a kapcsolat szakmailag és magánéletileg is. Napi 12-16 órát dolgozott – de a sikereket a férfi aratta le közös műveikért, aki ráadásul nem akarta őt elvenni feleségül, és amikor terhes lett, arra kényszerítette, hogy szabaduljon meg a babától, így végül szakított a férfival.
Nem számolt azonban azzal a ténnyel, hogy egy “megesett” nő számára jóval kevesebb a lehetőség, mint egy férfi számára. Megrendeléseket nem kapott, saját bevétele nem volt, az apja támogatása nélkül enni sem tudott volna. Ott spórolt, ahol tudott: saját magán. Nem vett ruhát, nem vett ételt, nem fürdött, nem járt társaságba. Sajnos ennek következtében elszigetelődött attól a vásárlói körtől, amely kiutat jelenthetett volna számára. Ekkor kezdődött szellemi hanyatlása és üldözési mániája: azt képzelte, hogy Rodin kémkedik utána, és el akarja lopni a szobrait. 1913-ban, amikor apja meghalt, hirtelen megszűnt az a csekély anyagi támogatás is, amit addig kapott. A hír hallatán Camille bezárkózott a műtermébe,és összetörte az ott található szobrokat. Amikor az anyja ezt megtudta, úgy rendelkezett, hogy a lányát vigyék elmegyógyintézetbe, ahonnan soha többé nem engedték ki.
Isabelle Adjani és Gerard Depardieu az 1988-as Camille Claudel c. filmben
Hogy valóban elmebeteg volt-e, a mai napig vita tárgya. Tény, hogy furcsán viselkedett, tagadhatatlan, hogy üldözési mániája volt, és nyilván idegösszeomlást kapott apja halálhírére – de soha nem jelentett veszélyt sem önmagára, sem másokra nézve. Bár az orvosok az évek alatt többször is gyógyultnak nyilvánították, és kérték az anyját, hogy vigye haza a lányát, ő nem akart többé semmiféle kapcsolatot erkölcstelen múltú gyermekével, és soha nem is látogatta meg, így Camille, mivel nem volt hová mennie, maradt ott, ahová került: az elmegyógyintézetben. Élete utolsó harminc évét itt töltötte, jeltelen tömegsírba tették a testét.
2. “Miss Manhattan”, akit bezártak, mert aktmodellként dolgozott
Audrey Munson (1891–1996) Amerika egyik első szupermodellje tökéletes külsejű nő volt, aki a húszas évek New Yorkjának minden festőjét, szobrászát elbűvölte. A mai napig tele van vele a város: 15 aktszobra áll New Yorkban, de arról is híres, hogy ő volt az első meztelen nő a filmvásznon, aki nem pornográf céllal mutatta meg a bájait. A fiatal lányra 17 évesen figyelt fel egy fotós, aki hamar rábeszélte, hogy aktmodellkedést is vállaljon. Az őt kísérő édesanyjának nem volt ellenvetése: mindig is úgy képzelte, hogy a lánya fogja majd kivezetni a családot a középosztálybeli szegénységből, és jó érzékkel irányította lánya karrierjét egész életében.
Audrey Munson
Audrey olyan népszerű modell volt, hogy az 1915-ös San Franciscó-i világkiállításon a kiállított szobrok 75%-a őt ábrázolta. Szépsége által bekerült a legjobb körökbe – nemcsak a művészvilág, de a gazdagok is keresték a társaságát, és amikor egy híres ezüstkereskedő család milliomos fia eljegyezte, úgy tűnt, végre révbe ér. Mivel akárcsak manapság, akkoriban sem voltak a modellek túlfizetve, Audrey az édesanyjával egy olcsó bérlakásban lakott, amelynek tulajdonosa, dr. Walter Wilkins beleszeretett, és úgy vélte, kettejük boldogságának csak egy akadálya van: az ő már meglévő felesége – így megölte a nőt, hogy megkérhesse a fiatal lány kezét. A nyomozás és az utána következő per hónapokig tartott, és noha Audrey és édesanyja azonnal elköltöztek onnan, sokáig kísérte őket a pletyka, miszerint nekik is közük volt a gyilkossághoz. Bár végül tisztázták őket minden vád alól, a szörnyű bűntény besározta Audrey hírnevét, az eljegyzést is felbontotta a vőlegény, és a modellmunkáit is lemondták. Kénytelen volt hát más megélhetés után nézni: pincérnő lett, majd konyhai eszközökkel házaló ügynök. Eközben azonban cikkeket kezdett írni az életéről, amelyeknek oly nagy sikerük lett, hogy egy hollywoodi rendező forgatókönyvet csinált belőlük – és Audrey lett a film főhősnője, természetesen sok meztelen jelenettel. A film sikert aratott – de a producer lelépett a teljes bevétellel.
Daniel Chester French szobrász Audrey-nak állított emlékműve (Fotó: Wikipedia)
Visszanyert hírnevét kihasználva a volt modell úgy érezte, hogy talán egy férj segíthetne megoldani anyagi nehézségeit, ezért hirdetést adott fel: “tökéletes alakú nő” keresi “tökéletes alakú társát” címszóval, amivel újra a címlapokra került. 250 jelentkezés érkezett, még Japánból is kapott levelet – ám a győztes végül soha nem jelent meg. A mai napig nem tudni, létezett-e egyáltalán, vagy a tökéletes férfi csak a képzeletében élt, de ez volt az idegösszeomlása első jele, amely ahhoz vezetett, hogy altatókkal öngyilkosságot kísérelt meg. Bár ekkor megmentették, a depressziójából soha nem sikerült kilábalnia, és ahogy teltek az évek, egyre furcsábban viselkedett. Meggyőződése volt, hogy kémkednek utána, és állította, hogy valamikor élete során nemességet kapott, ezért mindenkitől azt követelte, hogy szólítsák bárónőnek.
Audrey Munson és Thomas A. Curran színész (Fotó: Wikipedia)
Extravagáns viselkedése miatt a környezete egyre ellenségesebb lett vele, és amikor kigyulladt egy pajta a szomszédjában, mindenki meggyőződése volt, hogy ő tette. Mentális labilitása melletti érv volt az is, hogy annak idején meztelenül mutogatta magát. Végül őrültek házába került, ahol skizofréniával diagnosztizálták, ám akkoriban ezt elég könnyen megkaphatta az ember, ha eltért a viselkedése az átlagostól. Végül őrültek házába került, ahol 65 évig élt, és bár az orvosai többször is gyógyultnak nyilvánították, visszautasította, hogy öregek otthonába helyezzék át. Azt mondta, hogy a többi őrülttel jobban érzi magát. Alig 20 éve, 104 éves korában érte a halál. Azt mondják, szellemileg teljesen tiszta volt az utolsó percig.
3. Aki beleroppant a sikerbe
Seraphine Louis (1864–1942) tanulatlan cselédlány évtizedeken át csak éjszaka, egyedül festett a szobája mélyén, miközben imádságokat, himnuszokat énekelt. Nem kisebb híresség, mint Szűz Mária mondta neki egy látomásban, hogy festenie kell – és bár se festéke nem volt, se ideje, se képzettsége, Seraphine szót fogadott a látomásnak. Virágokból, koszból, sárból elkészítette első festékeit, és a kidobott hulladékfára kézzel, ecset nélkül vitte fel csodálatos kompozícióit. Főleg virágokat, bokrokat, fákat festett, képei hasonlítanak a középkori templomok üvegablakaira. Hogy honnan jött a művészi késztetés, nem lehet tudni.
Seraphine szülei korán meghaltak, a csúnyácska kislány pedig gyerekkorától cselédként dolgozott. Kemény fizikai munka, sivár élet, kevés öröm. A komor, magának való nőnek se barátja, se szerelme nem volt egész életében. Egyedül élt, egész nap dolgozott – ám éjszakánként a festészetben életre keltek elfojtott álmai. Az sem érdekelte, hogy munkaadói kinevetik esetlen, naiv képeiért, örült, amikor a helyi kocsma tulajdonosa beleegyezett, hogy kiteszi egy almás festményét a falra. Ekkor pedig megtörtént a csoda: egy német műkereskedő, Wilhelm Ude meglátta a képet, és meg akarta ismerni a művészt is. Bizony megdöbbent, amikor a középkorú, kopottas cselédet elévezették, de meglátta még ebben is a lehetőséget. Ude ugyanis nagy rajongója volt a naiv művészetnek – és nagyon jó szeme volt a tehetséghez. Olyan festők képeivel foglalkozott, mint Picasso vagy Henri Rousseau, és Seraphine képeit legalább ennyire jónak tartotta. Nemcsak szóval bátorította az idősödő asszonyt, hogy fessen még többet, de rendszeres pénzadománnyal is támogatta.
Seraphine Louis (Fotó: Getty Images)
Seraphine ekkor, ötvenévesen vett életében először rendes festéket, vásznat, és kóstolt bele a sikerbe. Támogatója kiállítást szervezett neki, és több képet sikerült eladnia is. Közbejött azonban a háború – az első világháború idején senki nem vett képet, utána pedig a zsidóüldözések miatt Ude már nem tudta támogatni a francia festőnő képeit. Seraphine így megrekedt két világ között. Már nem lehetett újra tudatlan cseléd – de támogatás, menedzsment híján nem válhatott igazi művésszé sem, így egyre furcsábban kezdett viselkedni. Attól félt, hogy ellopják a műveit és az ötleteit, ezért 40 (!) lakattal zárta a műhelyét, és annak ajtaját, ablakát eltorlaszolta.
Fotó: Profimedia
A képein is látszik, ahogyan lassan megbomlik az elméje – a kezdetben bájos, naiv virágok levelei közül immáron szörnyek szemei formálódtak. Majd kitalált magának egy soha nem volt vőlegényt, és menyasszonyi ruhában kezdett sétálni a városban, ezért őrültek házába zárták, és elvették tőle az alkotás lehetőségét, mondván: ez rossz hatással van rá. Ma furcsa, antiszociális embernek neveznénk, akit azonban némi támogatással és főleg művészetterápiával vissza lehetett volna helyezni a társadalomba, hiszen soha nem ártott se magának, se másnak. Az elmegyógyintézetben sem tudtak vele mit kezdeni – se diagnózist, se kezelést nem kapott. Tíz éven át vegetált a rossz állapotú, demens betegek között, míg végül mellrákban meghalt.
4. Akit degeneráltnak tartottak és elgázosítottak
A náci Németországban nem volt egyszerű a művészek élete. Akik nem a párt által helyesnek tartott irányzatot követték, azok nemhogy nem részesültek semmiféle támogatásban, de akár még az életükkel is fizethettek lázadó gondolkodásukért, ha “degeneráltnak” titulálták őket. Elfriede Lohse-Wächtler (1899–1940) tehetséges festőnő volt, aki már 16 évesen elköltözött otthonról, mert nem akart divattervező lenni, a szülei ugyanis ezt a pályát szánták neki. Művészeti iskolába ment, és csatlakozott a kor leghaladóbb művészeti irányzatához, a drezdai szecessziós csoporthoz, amelyet Otto Dix vezetett.
Fotó: Wikipedia
Egész életében anyagi gondokkal küszködött. Otthonról nem kapott segítséget, és nőként nehezebb volt kiállítási lehetőséget találnia. A házasság biztonságot hozhatott volna az életébe, ám férje, a szintén festő-operaénekes Kurt Lohse megbízhatatlan, bohém figura volt, aki szórta a pénzt, csalta a feleségét, ráadásul annak művészetét se tartotta sokra. Kapcsolatuk anyagi nehézségekkel teli és viharos volt, amin nem segített, hogy a nő több alkalommal is elvetélt.
Az állandó veszekedés, nélkülözés miatt végül Elfriede ideg-összeroppanást kapott, és két hónapra elmegyógyintézetbe került, ahol csodálatos portrékat készített a bent lakókról. Az intézetben töltött idő jót tett neki: összeszedte az önbizalmát, és amikor kikerült, elhagyta a férjét.
Hamburgba költözött, ahol munkásokat, prostituáltakat festett, és a képeinek óriási sikerük volt. Sajnos azonban a szakmai sikert nem követte anyagi is: gyakran az utcán kellett töltenie az éjszakát, és időnként még ételre se telt neki, ezért végül úgy döntött, hazaköltözik a szüleihez Drezdába. Az apja azonban nem tudta elviselni lánya “excentrikus viselkedését”, és elmegyógyintézetbe záratta, ahol skizofréniával diagnosztizálták. A zárójelentéseket nézve a szakemberek ma inkább úgy gondolják: depressziós lehetett, és kiégett a megfeszített munkában, mindezt súlyosbította az alultápláltsága.
Lohse-Wächtler “Lissy” c. festménye (Fotó: Profimedia)
A kórházi pihenés és jó étrend ismét jót tett neki, de a “skizofrénia” diagnózis megpecsételte a sorsát. Ez ugyanis a náci “eutanázia program” szerint olyan kór volt, amelynek a továbbörökítése nem ajánlott, így az ebben szenvedőket sterilizálásra kényszeríthették. A műtétet a 40 éves nő tiltakozása ellenére elvégezték, majd átszállították őt a pirna-sonnenscheini intézetbe, ahol elgázosították. A műveit ezután “degeneráltnak” minősítették, és nagy részüket elpusztították. A családnak azt mondták: agyvérzést kapott. Csak a háború befejezése után derült ki, hogy egyike volt annak a majdnem 40 ezer betegnek, akiket a nácik fölös társadalmi tehernek tartottak, és jobbnak láttak likvidálni.
5. Akinek a férje ellopta az életét
Zelda Fitzgerald (1900–1948) és férje, Scott Fitzgerald a huszadik század elejének álompárja volt, akik végigbulizták az életüket. A csillogó felszín alatt azonban mindketten sötét titkokat rejtegettek rajongóik elől. Scott súlyos alkoholizmussal küszködött, és folyamatosan attól rettegett, hogy nem tud majd újabb műveket alkotni. Zelda pedig szeretett volna maga is önálló művészként érvényesülni, ám ez soha nem sikerült neki. Ma már tudjuk: Scott Fiztgerald, Az Édentől messze és A nagy Gatsby írója bizony nemcsak ihletőként tekintett feleségére, de bizony rendszeresen ellopta annak naplóit, és egyes részleteket szó szerint átvett az asszonytól.
Zelda Fitzgerald (Fotó: Profimedia)
“Történeteim hősnőjét vettem el” – mondogatta gyakran, és kapcsolatuk kezdetén ez nagyon is tetszett az asszonynak, afféle szerzőpárként gondolt önmagukra. Ám ahogy az évek teltek, szeretett volna kitörni a férfi árnyékából, de ebben nem talált támogatóra. Férje nem akarta, hogy ő is írjon, azt meg főleg nem, hogy ő is kettejük kapcsolatát írja meg.
Zelda így először balett-táncos karrierben gondolkodott. Igaz, későn kezdett hozzá – 28 évesen –, de óriási energiával, napi 8 óra gyakorlással, profi mesterekkel nagyon jó szintet ért el ebben. Amikor azonban egy sérülés kettétörte az álmait, ideg-összeroppanást kapott, és a pszichiátriára került. Ott, férjétől távol, mindössze hat hét alatt megírta a Tartsa fenn nekem a valcert című művét, amelyben nemcsak a pszichiátrián szerzett élményeit rögzítette, de házasságáról is őszintén vallott, majd elküldte ezt férje kiadójának. Scott Fitzgerald tombolt, amikor meglátta a kéziratot, különösen azért, mert akkor ő már évek óta dolgozott egy hasonló témájú regényen (Az éj szelíd trónján), és úgy érezte, hogy a két regény kioltaná egymást – különösen azért, mert rengeteg volt az átfedés: nem csoda, hiszen mindketten ugyanarról írtak: a házasságukról. Végül kényszerítette a nőt arra, hogy bizonyos részeket kihúzzon a könyvből, majd kigúnyolta őt, amiért a kötete nem ért el olyan példányszámot, mint az általa írt mű.
Scott és Zelda (Fotó: Profimedia)
Ezután Zelda festéssel próbálkozott, de a kiállítást lehúzta a kritika, így ismét a pszichiátrián kötött ki. Húsz éven át rendszeres látogatója volt az elmegyógyintézetnek. Skizofréniával diagnosztizálták – ma inkább úgy vélik a szakemberek, bipoláris lehetett, és a mániás alkotói fázisok után depresszióba esett. A pszichiátrián elektrosokkal próbálták kezelni. Egy ilyen alkalommal már a műtétre előkészítve, elkábulva várta a beavatkozást, amikor tűz ütött ki a kórházban. A menekülés közben megfeledkeztek róla – bennégett a szobában, nyolc másik nővel együtt.
