A divatiparban dolgozó embereknek évente három nagy ünnepük van: a karácsony, a tavaszi divathét és az őszi divathét. A világ minden tájáról özönlenek a fashionisták, stylistok, bloggerek és „influencerek” New Yorkba, Londonba, Tokióba, Milánóba, Párizsba stb., hogy részesei lehessenek a divatvilág legnagyobb felhajtásának. Végigülnek több száz show-t (egyenként 5-15 percesek), hogy aztán arra sem emlékezzenek, mit láttak néhány másodpercre felvillanni a kifutón végigrohanó modelleken. Ennyi idő alatt maximum egy felszínes benyomást kapnak a kollekcióból. Maguk a ruhák leginkább a sajtónak, a stylistoknak és a márkát forgalmazó üzleteknek fontosak, és ők jellemzően akár a bemutató előtt, de később mindenképpen testközelből is találkoznak a kreációkkal.
(Kurt Hutton/Picture Post/Getty Images)
Pedig a divatbemutatók célja egyáltalán nem ez volt a kezdet kezdetén. Az 1860-as (!) években az elég jó üzleti érzékkel megáldott Charles Frederick Worth – akit egyébként „a haute couture” atyjaként is emlegetnek – kitalálta, hogy ruháit élő modelleken mutatja be, mégis jobban festenek, mint egy vállfán. Ekkor a „kifutó” általában a lóversenypálya volt, ott gyűlt össze ugyanis az elit. A 20. század elején úgynevezett „divatparádékat” rendeztek, ahol nem kifejezetten csak a ruhákat szerették volna eladni, hanem egy életérzést, a luxust, a romantikát. A 20-as évek Párizsában, a haute couture aranykorában Chanel, Schiaparelli és Vionnet már rendszeresen tartottak bemutatókat, ezek célja pedig valóban az volt, hogy a meghívottak közvetlen közelről megnézhessék, akár meg is foghassák a ruhákat. A székek között keringő modellek feladat az volt, hogy emberközelibbé tegyék a kreációkat és megmutassák azok hordhatóságát. A nézők pedig szinte kizárólag vagyonos hölgyek voltak. Később hozzájuk csatlakoztak a márkát forgalmazó üzletek képviselői is, akik gyakran óceánokat átszelve érkeztek meg a bemutatók helyszínére (innen eredeztethető egyébként a divathét kitalálása is, hiszen ezek a nemzetközi felvásárlók nem szerettek volna ide-oda hajókázni egy-egy bemutató kedvéért, inkább „lezavarták” az összeset egymás után. A sajtót nem szívesen engedték be ezekre a prezentációkra, nehogy a konkurens tervezők lemásolják az ötleteiket. Ezt a sajtóellenességet Christian Dior törte meg 1947-ben a New Lookkal, ami minden idők egyik legnagyobb médiavisszhangot kiváltó divateseménye volt.
Christian Dior modelljeivel, 1950 (Fred Ramage/Keystone/Getty Images)
Belátható tehát, hogy a divatbemutató egy olyan éra terméke, ahol még nem volt internet, nem volt online értékesítés, nem volt közösségi média, nem volt tömeggyártás, és nem volt olyan egyszerű utazni sem, mint manapság. Mára teljesen elveszítette az eredeti funkcióit.
Inkább a street style
A hétköznapi embereket (még ha szeretik és követik is a divatot) ráadásul igazából nem is a kifutón látottak érdeklik, sokkal inkább a kifutó körül történő dolgok. Ma már nagyobb hírértéke van annak, melyik celeb jelent meg a show-n (akiket az alkalomra a még be sem mutatott ruhákból válogatva fel is öltöztetnek, és akik ezért gyakran nagyobb összegeket is zsebre tesznek), vagy mik voltak a bemutatók körül lézengő street style sztárok legizgalmasabb szettjei.
A harmaik olasz high fashion show, 1952-ben (Kurt Hutton/Picture Post/Getty Images)
Street style mondhatni azóta létezik, hogy vannak városok és nevéből adódóan utcák, azonban igazán az 1950-es évektől beszélhetünk róla. Ekkor a divat tényleg csak a felső tízezer kiváltsága volt. A második világháború befejeztével egyre inkább megjelent a fiatalok igénye az önkifejezésre és a lázadásra a rendszer ellen. Eleinte a kisebb csoportok, a jazz-zenészek, a farmert viselő munkásemberek, a biciklisek, a rockerek, a cowboyok stb. öltözködésükkel fejezték ki hovatartozásukat. Aztán az idő előrehaladtával ezek az éles határok elmosódtak, és a street style egy nagy katyvasz lett, különböző stílusok ötvözése, a lényeg, hogy ne legyen átlagos, ne legyen hétköznapi.
A demokratikus divat
Érdekes módon a street style nagyobb hatással van az öltözködésünkre, mint maguk a kollekciók. Ahogy Miranda Priestly, Meryl Streep karaktere Az ördög Pradát visel című filmben is elmagyarázta, a divattervezők által megálmodott trendek mindannyiunk öltözködésére kihatással vannak. Ezek a trendek ugyanis a kifutókról „leszivárognak” a fast fashion üzletekbe, a turikba, tovább inspirálnak más tervezőket is, és így vagy úgy, de végül a mi gardróbunkban kötnek ki. Csakhogy az utóbbi évtizedben ez is megváltozott. A street style lényege pontosan az, hogyan tudjuk ezeket a különleges holmikat hétköznapiakkal kombinálni. Külön stílusirányzat lett, amit gyakorlatilag bárki leutánozhat, így „demokratizálva” a divatot. A street style sztárok stílusikonok lettek, gyakran saját kollekciókkal.
Olivia Palermo a 2018-as párizsi divathéten (Edward Berthelot/Getty Images)
Míg korábban a high fashion diktálta a divatot, ez a felülről lefelé szivárgás megfordult. A világ legnagyobb divatházai is az utcáról inspirálódnak, sőt, pontosan a street style előretörése miatt fontosabbá vált az, hogyan viselünk valamit, ahelyett, hogy mit viselünk. Akár még 30 évvel ezelőtt is azok, akik követték a divatot és megengedhették maguknak a márkás holmikat, egy az egyben megvásároltak egy outfitet a kifutókról, és tetőtől talpig Chanelben, Armaniban vagy Pradában parádéztak. Ma ez a hozzáállás szinte nevetségesnek számít. A márkák keverése, a régi és az új, a dizájner és a turi, a csilivili és a szakadt vegyítése a trendi, ami gyakorlatilag a street style lényege.
A Chanel 2019-es tavaszi-nyári kollekciójának divatbemutatója a párizsi divathéten (Dominique Charriau/WireImage)
Tehát feltehetjük a kérdést: miért tartanak még mindig divatbemutatókat? Sőt, egyre extravagánsabbakat és költségesebbeket. Mi célt szolgálnak? Marketing? Művészet? Presztízs? Megszokás? Szerinted szükség van még divatbemutatókra? Vagy ez is egy a divatvilág hóbortjai közül, amitől nincs szívük (szívünk) megválni?
