Megértem Adélt, és persze férjét, Kováts Tibor táncművészt is: már az út is csodás volt kifelé, a szép Buda-környéki faluba. Igaz, ezért sokszor naponta több órát is autóban kell tölteni, és nagy erőfeszítést jelenthet útra kelni a színházi öltözőből egy fárasztó előadás után is. De mint tudjuk, mindennek ára van: és a jelek szerint a környező erdők friss levegője, az utca békés, idilli hangulata, a hatalmas kert, a gyönyörűen felújított parasztház mindent megér az itt lakóknak.
Nem volt nehéz elcsábulni. Tibor szüleinek van itt egy helyes kis háza, és a környéket látva úgy éreztük: nekünk is valahol errefelé kell telket keresgélni, és belevágni egy építkezésbe. Igen ám, de a véletlen úgy hozta, Peremartoni Krisztina megbízott bennünket, hogy nézegessünk neki egy régi parasztházat a közelben. Megmondom őszintén, amikor az utcákat járva rátaláltunk erre házra – ami végül a miénk lett -, menten beleszerettem; attól kezdve csak azon izgultam, mi lesz, ha Kriszta tényleg meg akarná venni. Neki azonban túl nagy volt a telek, és ekkora épületre sem volt szüksége, ezért mi gyorsan beleugrottunk helyette a vásárlásba. Ez egy 1936-ban épült hagyományos parasztház volt: hosszú, oszlopos tornáccal, tisztaszobával, konyhával, padlással, a ház végében istállóval, ahol az itt lakó idős néni tűzifát tárolt. Amint látod, sikerült megőrizni az eredeti régi stílust, de közben természetesen mindent kicseréltünk, felújítottunk, modernizáltunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennyi energiával egy teljesen új házat is felépíthettünk volna, de ahogy az utcán meg-megálló bámészkodókon látom, megérte, hogy inkább ezt választottuk.
Egy időre magára hagyjuk a vén diófát, hogy magam is alaposabban körülnézhessek. Valóban hosszasan lehet csak bámulni a hófehér falakat a gyönyörű tornácoszlopokkal, a zöldre festett, osztott ablakkeretekkel. A régi hangulatot idézi a tornác vörös téglával kirakott padlózata, lépcsősora is; itt-ott egy-egy cserepes muskátli – a hagyományos, nagyfejű pirostól a bársonyos bíbor futóig -, néhány kéklő lobélia zuhatag, a fal tövében pedig két láda dió emlékeztet a tavalyi termésre. A padlás azóta beépült – szép falépcső vezet odabenn a hálószobákhoz -, és persze az istálló sem maradhatott a régi. Egyelőre, amíg nincs szerszámoskamra, garázs, addig a felújított helyiségre a tárolás feladata hárul, de valójában Adél, szaunát álmodik ide.
Sok tennivaló akad még, de örömmel mondhatom: ez a ház valóban képes több generációt befogadni. Kényelmesen elférünk benne, ha látogatóba jönnek a szüleim, rokonaim, és akad hely bőven a baráti társaságnak is a kerti vendégeskedésekre. Persze annakidején, ez a hatalmas terület sem ezt a képet mutatta, mint amit most látsz. Nagy része szintkülönbségekkel kialakított, működő veteményes volt, középen szőlősorral, sok elöregedett fával. Ezek közül, amit nem tudtunk megmenteni, vagy rossz helyen volt, kivágattuk, de jó néhány van, ami megmaradt közülük. A meggy, a szilva, és persze a dió ma is hálásan terem, a fenyők az égig nyúltak, és a régi rózsabokor is egész nyáron ontja az illatos virágait. Hogy megtarthassuk, inkább arrébb építettük a kocsi-beállónkat.
Ahogy tovább bóklászunk a délutáni fényekben játszó kertben, Adél egyre több meglepetéssel szolgál. Szakszerűen mesél az agyagos talajra hordatott földről, kertásásról, fűnyírásról, és egy jövendőbeli kis veteményes lehetőségét is felvázolja. Megmutogatja a díszcserepekben viruló örökzöldjeit, a legyezőpálmát, a rózsa mellett sorakozó levendula bokrokat, a fű közepére ültetett, piros-sárga törpe dáliákat. Minden olyan természetes, mintha magától bújt volna elő a földből. Bevallom Adélnak, nem is sejtettem, hogy személyében ilyen tapasztalt, szenvedélyes kertészkedővel lesz majd dolgom. Ő persze szerényen azt mondja, könnyű neki, mert sokat segít a családja. Húgának férje Gemencen erdőmérnök, unokatestvérének pedig fantasztikus kertészete van Csapodon. Ők nemcsak jó tanáccsal, hanem újabb növényekkel is rendszeresen ellátják.
– Az igazat megvallva nagy ültetős és főleg átültetős vagyok; most is friss földbe, új cserépbe került valamennyi növényem. Amint munkához látok, Tibi elmenekül a házból, de amikor újra helyreáll a rend, az eredményt annál inkább értékeli. Az ültetésnél csak a locsolást imádom jobban; órákig állok a slaggal a kezemben, beszívom a jó vízszagot, hallgatom a vízcsobogást: ez az igazi idill, a teljes kikapcsolódás. Nagyon megnyugtat a víz, ezért is szeretnék majd egy tavacskát; ha Laura nagyobb lesz, együtt nézegetjük majd a kis halakat és a vízililiomokat.
Egyszer csak a csöndben megkondul a harang; az öreg diófa lombjai közt épp idelátszik a Templomtorony órája. Most látom csak, hamar elmúlt a délután, bizony ideje készülődni. Adélnak és Laurának is akad még dolga: indulnak cseresznyét szedni.
