Három éve van egy gyönyörű lovam; olyan hosszú nyakú, kecses, mint amilyet rajzolni szoktak. Nyári feketének mondják – valószínű a nyárig feketéből származik az elnevezés –, mert télen teljesen sötét, és nyárra kivilágosodik a szőre. Sprint egy közeli tanyán lakik, így hál’istennek rendszeresen tudok lovagolni. Tényleg mennyei élményt tud nyújtani, hogy mennyire együtt lehet lenni egy lóval. Ehhez persze rengeteg idő kell, mert a ló tud sunyiskodni is, és könnyen ledobja azt, akiről úgy érzi, nem ért eléggé hozzá; de aztán egy idő elteltével tökéletes lesz az összhang. Volt egy elég komoly balesetem tavaly nyáron, idén tavaszig nem tudtam lóra ülni. Amikor először fölültem rá, nem dobott le, hanem elképesztően kedvesen, segítőkészen tette a dolgát. Csak remélni tudom, hogy érezte, én vagyok a rég nem látott gazdája.
Rebeka és Luca – a játékot félbehagyva – remek programot javasol. Megmutatják a tanyát lovastul, kutyástól, nyuszistól, csak jöjjek, mert ott nagyon izgalmas dolgokat fogok látni. Mielőtt felkerekedünk a sétára, még megcsodálom „apa birodalmát”, a ház egyik szobáját, ahol egy erősítő pad társaságában megszámlálhatatlan trófea ékeskedik a falon; a bakonyi, bugaci, somogyi erdők, és az afrikai szavannák díjazott emlékei. Aztán indulunk tovább a homokos, girbe-gurba, domboldali utcákon, ahonnan fényévnyire tűnik a tébolyult főváros.