 |
Dr. Bálint György |
Gyuri bácsi Pesten élt és a vidékről álmodott, mígnem sok-sok év elteltével ismét egy kert tulajdonosa lehetett Balatonfüreden. Akkoriban a száznyolcvan éves présházból átalakított, nádfedeles épület még egyedül állt a déli domboldalon, páratlan kilátással a Balatonra. Ma már a legkisebb ház a tájban, körbenőtték az egyre magasodó nyaralók. A saját kertjében végzett munka azonban a gyakorlatban is őt igazolja; a boldogsághoz tényleg elég egy kis virág, egy jól termő veteményes, a kertben szedett, friss gyümölcs és a szőlőskert nedűje. A kertészkedés szépségeiről való beszélgetésünk azonban némi meglepetéssel is szolgál: néha még azzal is szembemerészkedik a természet, aki a legtöbbet tud róla.
Mindig azt mondták, hogy Füred a Balaton Nizzája, ahol nagyon enyhe az éghajlat és sokat süt a nap, ezért amikor megvásároltam ezt a meredek telket, elhatároztam, hogy egy mediterrán kertet fogok létrehozni rajta. A növények telepítése egyik részben sikerült, másik részben nem, úgyhogy egyértelműen kiderült, hogy a kertészetben a környezeti adottságokat nagyon komolyan kell venni, mert az ember nem tudja megerőszakolni a természetet, csak barátságot tud kötni vele, és kompromisszumok révén előrehaladni benne.
Ennek a kertnek az a jellemzője, hogy nagyon meszes a talaja, ezért be kellett látnom, hogy csak olyan növényeket érdemes ültetni, amelyek ezen a tájon jól érzik magukat. Itt van például a kertem legfőbb ékessége, a harminc méter magas cédrus. Amikor megérkezem, és kinyitom a kaput, az első tekintetem rá fordul, és köszönök is neki. Mert olyan ez a cédrus, mint egy karcsú balerina, úgy tartja az ágait, mintha táncolna.
Rájöttem aztán a két, háromszáz éves szakirodalmat tanulmányozva , hogy régen a Balaton-felvidéken cédrusligetek voltak. Ezeket a fákat azért becsülték annyira, mert a szép, egyenes törzsükből készítették a balatoni vitorlások árbocait. Hát azóta cédrus már csak egy-két helyen található, ezért is tartom nagy becsben az én fámat, amely szemmel láthatóan nagyszerűen érzi magát az itteni körülmények között. Ezen a tájon három vezérnövény van: a szőlő, a levendula és a mandula; én is örököltem valamennyit a kertemben. Ezek hosszú éveken keresztül önmagukat újítják meg, a magvaikat elszórva szaporodnak. Amikor kora tavasszal a virágzó mandulafák beborítják a déli lejtőket, akkor a legcsodálatosabb számomra a balatoni táj. Az a látvány, ahogy a fehértől a pirosig, a rózsaszín minden árnyalatában pompázik a vidék, idegenforgalmi szenzáció is lehetne, ha egy kicsit jobban ráirányítanánk az emberek figyelmét.
 |
Sok helyen így nálam is megterem a füge, majd kóstolja meg, most hoztam fel egy nagy kosárral. Ez a fa remekül érzi itt magát, ellentétben a kivivel, amelyet pedig nagyon ambicionáltam húsz évvel ezelőtt, amikor megismertem. Akkor elhatároztam, hogy én azt pedig megtelepítem, bár ötven évvel azelőtt a citromültetés kudarcba fulladt a környéken, de hát a kivi nem trópusi növény; itt, ahol a hosszú tenyészidejű csemegeszőlő fürtjei jól beérnek, tulajdonképpen ő is megtalálja a maga termőhelyét. Ültettem is néhány tövet, de mind elpusztult. Én persze nem adtam fel, összeszorított foggal újra próbálkoztam, de nem sok sikerrel, mert a kivi mészkerülő növény, és nem bírja ezt a talajt. Úgyhogy bármennyire konok ember vagyok, mégis csak rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan adottságok, amelyek fölött nem tud úrrá lenni az ember.
Cédrusliget a Balatonnál – II. rész
