Az aszimmetria dicsérete

Ha belépsz egy olasz vagy francia villába, látszólag minden szedett-vedett, de mégis egységes. A bútorok és egyebek mintha évszázadok nyomait hordoznák magukon – nincs kizárva, hogy hordozzák is -, vagy mintha helyi mesteremberek készítették volna, de minden úgy van összeválogatva, hogy művészi és kellemes benyomást kelt.






Hidd el, nem lehetetlen elkapni ezt az antik-romantik-bájt, anélkül, hogy átmennénk antik műkereskedőbe, vagy belepistulnánk az erőlködésbe, hogy minden passzoljon egymáshoz.
Mert mi történik – kérdem én -, ha két olyan asztalunk van, hogy az macska és egér, nap és éj, vagy egy napraforgó- és egy rózsamintás párnánk? Kit érdekel, ha a kék pohárkészleted zöld vázával agyonvágod? Fütyülj rá, ha nincsen minden képeden egyforma keret a nappalidban. Úgysem látogat meg az Otthon főszerkesztője fejét csóválva: ej-ej, ehhez az asztalhoz nem kék len-, hanem grafitszürke damasztterítő illik.





Nem arra bátorítalak, hogy minden különbözzön mindentől, arra akarok kilyukadni, hogy ne félj egy kis aszimmetriától és változatosságtól. Legalább akkor ne, ha mediterrán enteriőrben gondolkozol.
gondolj rám, illetve erre a cikkre, mialatt azon izzadsz, hogy a lakásodban minden kelmét összepárosíts, és kihullik a hajad, mire a párnahuzat megy a függönyhöz, illetve mennek egymáshoz.