 |
Kattints a képekre a nagyobb méretű változatokhoz! |
Egyrészt azért akartam errefelé építkezni, mert itt születtem, másrészt mert ez az első kertvárosi település Budapest után, és az sem volt utolsó szempont, hogy vízpart van a közelben. Azt hiszem, nem is igazán tudnám máshol elképzelni az életem. 1999-ben eladtam az autómat, és abból vettem meg a telket. Egy barátom parcellázta ezt a részt, így találtunk rá erre a zsákutcára, amibe egyből beleszerettem.
Az építkezés lassan ment, az alapokhoz a Sidney-i olimpiai prémiumból kezdtem hozzá, a ház igazából mostanra lett kész. Egy ismerősöm tervezte meg az épületet, a kérésem csak annyi volt, hogy sok szinteltolás legyen benne. Ez a vágyam maradéktalanul teljesült, a garázzsal együtt összesen öt szint van. Az alagsorban van a dühöngő, ami mindig is az álmom volt, itt hatalmas bulikat szoktunk rendezni.
Ez egy negyvenhét négyzetméteres, egy légterű helyiség, mely a teljes kikapcsolódás élményét biztosítja. Van itt egy bárpult, egy dartsgép, hűtő, asztal, székek és házimozi. 2001-ben, amikor a világbajnokságról hazajöttünk, még csak szerkezetkész volt a ház, de a dühöngőt természetesen felavattuk. Másnap délután öttől nyolcig leburkoltam egy szobát ez most a vendégszoba , és határtalanul boldog voltam, hogy be tudok költözni. Az elmúlt pár évben folyamatosan azért dolgoztam, hogy minél szebb legyen az otthonunk.
A földszinten van a nappali, a konyha, a háló- és fürdőszoba. A háló azért került a bejárattal szembe, mert amíg a szüleimmel laktam, örökös gond volt a késői hazajárkálásom, hisz mindenki felébredt. Ezzel a megoldással hidaltuk át a problémát meséli a házigazda.
(A teljes cikk az Otthon novemberi számában olvasható)
Fotó: Székely Péter
