Denise, a majdnem teljesen retriever

Denise, a majdnem teljesen retriever – ahogy állatorvos barátunk nevezte – az első kutya, akit már felnőtt koromban én fogadtam be immár több mint három éve.

Öcsém egy nap azzal fogadott, hogy egy barátjánál kiskutyák születtek, és egy kölyök még gazdára vár. Ő már találkozott is a kis szőrgombóccal. Előző este órákon át az ölében aludt, alig tudott elválni tőle. Ám ő nem vehette magához, hiszen egy Czeka nevű bájos fekete nyuszija van otthon. Öcsémet faggatni kezdtem, és megtudtam, hogy a kutya mamája német juhász, a papája pedig a szomszédban lakó golden retriever, s a „szerelemgyerek” színében, formájában is a papára hasonlít. Öcsémnek nem kellett sokáig ecsetelnie, milyen tündéri kis lényről van szó, egyből felhívtam a kutya gazdiját, és elmentem megnézni a kölyköt.





Szerelem volt első látásra, úgy is mondhatnám simogatásra vagy első megszagolás után. Hiszen a pár hetes kölyköknek különlegesen finom illatuk van, amelyben még a tejszag is érezhető. Egyáltalán nem büdösek, ezt szerintem mindenki tudja, aki már találkozott közelről ekkora kiskutyával. Ám még egy teljes hétig várnom kellett, amíg a kicsit el lehetett választani az anyjától.

November vége volt. Bogárhátú Volkswagenemmel mentem érte. Miután érzékeny búcsút vettünk addigi gazdijától, beültünk az autóba. Megszeppenve, az ölemben utazott hazáig. A család azonnal elolvadt tőle. Papám felajánlotta neki egykori kedvenc teveszőrszínű gyapjúszövet télikabátját, amelyet mamámnak egyszer sikerült a túl magas hőmérsékletű mosás által feleméretűre változtatni. Öreg német vizsláink – Axel akkor 15, mamája, Bella 17 éves volt – befogadták a kis jövevényt. Habár Axel még sokáig fitogtatta erőfölényét, és kötelességszerűen megmorogta őt, amikor beléptünk a házba. Bellából viszont azonnal az anyai ösztönöket hozta ki, ő rendszeresen a kicsi sarkában volt.
Így kezdődött. Aznap este összeírtam hat-nyolc nevet, gondosan ügyelve arra, hogy jól kiabálhatóak és két szótagúak legyenek, s arra is gondoltam, ne olyan nevet válasszak, amelyet majd a gyerekünknek képzelnék el. Büszkén mutattam a névsort férjemnek. Ám ő nem hatódott meg a nevektől. Egyik sem nyerte el a tetszését. De másnap reggel – mintha megálmodta volna – azzal ébresztett: legyen a kutyalány neve Denise! Ez nekem is tetszett, úgy hogy egy pillanatig sem gondolkoztunk tovább.





Denise-től nehezen váltam volna el egész napra, s egy kéthónapos kiskutyát nem is ajánlatos túl hosszú időre magára hagyni, hiszen még háromszor eszik naponta, és persze utána el kell végeznie a dolgát. Amíg csupasz a hasa, vagyis nem nőtt ki teljesen a bundája, nagyon érzékeny, könnyen megfázhat, s természetesen azért sem lehet egyedül a kertben hagyni, mert amíg nem kapta meg az összes oltását, sok mindentől fertőzést kaphat.

Ezért három héten át magammal vittem őt a szerkesztőségbe. Örök hálával tartozom főnökeimnek, akik állatbarátként engedélyezték az ideiglenes létszámnövekedést. Denise igazán jól viselkedett. Három-négy órát aludt az íróasztalom alatt a kis pokrócán. Közben kedves kollégáim olykor lábujjhegyen mellénk lopóztak, és meglesték, megsimogatták. Majd megebédeltettem, és levittem a közeli parkba sétálni. Ezután újabb három-négy óra alvás következett, akár a bébiknél. S mire felébredt, én befejeztem aznapi szerkesztői munkáimat. Ebben az időben kollégáim édesebbnél édesebb fotókat készítettek róla. Íme néhány ezek közül. (folyt. köv.)