Univerzális háztartási eszköz, neve a német sparheld szóból ered, ez eleve tűzhelyet jelent. A sparhelt kis helyet foglalt, és sokkal többet tudott, mint azt mai szemmel gondolnánk. Főzni, és persze sütni is lehetett vele, és erősen bemelegítette a konyhát – az ország egyes részein szimplán csak „masinának” becézték, néhol még a háztartásban keletkező hulladékok elégetésére is használták. Ahol nem akadt fa, ott a kukoricaszárat használták tüzelőanyagnak.
A sparhelt tetején van a platni, ez egy öntöttvas lap, kivehető kerek betétekkel, az elülső részén a leer, azaz a sütőtér. A leleményesebbek a füstelvezető csövet is kihasználták, egyes részeiben, a kisebb-nagyobb fakkokban ugyanis az edények jól elfértek, hogy melegen tartsák az ételt, esetleg meglangyosítsák. A sparhelt anno a kemencét szorította ki a háztartásból, mert egy: praktikusabb, kettő: ha jó melós építette, szebb is volt nála. Akadt belőle csempével díszített változat, főleg a tehetősebb háztartásokban.
Fotó: Fortepan
Mit főztek a sparhelton?
Nem tudnánk olyan ételt mondani, amit a sparheltban, a sparhelton nem lehetett elkészíteni. A zöldség- és húslevesek, a tepsis ételek, a kelt tészták, a perecek, a buktafélék mind-mind kikerültek belőle, a piskótáknak külön jót tett a takaréktűzhely adta egyenletes hő.
Egy átlagos sparhelt sütőterébe egy ágaskodó lábú kakas vagy egy hízott tyúk is kényelmesen befért, halat viszont ritkán sütöttek benne, aminek részben az is volt az oka, hogy a halat leginkább szabad tűzön, azaz bográcsban vagy nyárson készítették. A sparhelt hőjét lehetett szabályozni, erre volt a subler, azaz a huzatszabályozó kallantyú.
A sparhelt melegét a házi kedvencek is imádták – ha már nem volt forró a leer, a macskák egyszerűen belebújtak.
