A 20 éves Christopher Knight egy távoli, elhagyatott erdei ösvénynél leállította az autóját Maine államban, a kocsiban hagyta a kulcsot, majd bevetette magát a sűrű erdőbe. Csupán néhány alapvető holmit vitt magával, és egyáltalán nem volt terve, mit fog csinálni. Egyedül az volt a célja, hogy elkerülje a találkozást az emberekkel. Senkitől nem köszönt el, egyszerűen kisétált a társadalomból, és teljes magányban, remeteként élt a vadonban 27 éven keresztül.
A férfi az 1986-os elvonulása előtt Massachusetts államban dolgozott riasztószerelőként. Nem voltak barátai, a kollégái nem érdekelték, ezért senkinek nem szólt, hová megy. Csak beült az autójába, napokig össze-vissza kocsikázott több államban, olcsó motelekben szállt meg, míg végül Maine állam északi része felé vette az irányt, ahol a gyerekkorát töltötte. Elhaladt a családja háza előtt, de nem állt meg, hanem az emberektől távoli vadonba ment, hogy teljesen eltűnjön. Hamar el is tévedt, de ez egyáltalán nem zavarta.
Hazatérés a vadonba
Eleinte nem volt állandó táborhelye, és csak annyit tudott, hogy folyamatosan dél felé haladt. Elégedett volt, azt leszámítva, hogy éhezett. Képes lett volna vadászni vagy horgászni, de sem puskát, sem horgászbotot nem vitt magával, ráadásul Maine erdői nem túl bőkezűek bogyókban, gyümölcsökben. Amilyen hatalmas elszántsággal fordított hátat a civilizált világnak, annyira nem gondolkodott előre. Mintha csak egy hétvégére indult volna kempingezni, aztán úgy alakul, hogy negyedszázadig nem jön haza. A fiatal férfi csak minimális ételhez jutott, és amikor házak és kertek közelében haladt el, akkor is elképesztő önuralmat tanúsítva, koplalva is ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül kell boldogulnia a vadonban. Tíz nap éhezés után azonban az ember hajlandó engedni az elveiből, így végül megdézsmálta az egyik kertben talált kukoricát, krumplit és salátát.
27 évig bujkált az erődben az Északi-tó remetéje (Fotó: Unsplash/Milk-Tea)
Ahogy haladt tovább, a kertekből jutott élelemhez, majd eljutott egy területre, amit a madarak, a fák és a hőmérséklet alapján ismerősnek érzett. Nem volt biztos abban, hol van, de azt tudta, hogy otthoni földön jár. Mint kiderült, kevesebb mint 50 kilométerre volt gyerekkori otthonától. Az első hónapokban több helyen is tábort vert, de egyik sem igazán tetszett neki. Egyszer egy lakatlan házban is meghúzta magát éjszakára, de egész éjjel nem jött álom a szemére, mert attól tartott, hogy rátalálnak. Ezért később sosem aludt házakban. Az állandó táborhelyét végül egy szinte felfedezhetetlen, sziklákkal körülvett, barátságtalan erdőrészen alakította ki, ahová a túrázók már nem merészkedtek, de beljebb volt egy rejtett tisztás.
Ám az éhezés továbbra is kínozta. Belátta, hogy kizárólag saját magára utalva nem tud életben maradni a vadonban. A Maine állam középső részén található tavak körül rengeteg kis hétvégi házikó, nyaraló állt, a biztonságra pedig alig figyeltek a tulajdonosok: az ablakokat akkor is nyitva hagyták, ha elmentek a házból. Csak pár állandó lakos élt a környéken, szezonon kívül szinte minden ház kiürült. Nyilvánvaló volt, hogy errefelé mi a legegyszerűbb módja a vadászó-gyűjtögető életmódnak, így Knight eldöntötte: lopni fog.
Tűzgyújtás nélkül élte túl a mínuszokat
A környező fák remek rejtekhelyet nyújtottak, hogy megfigyelje az embereket. Az erdő szélén ülve leste őket, ahogy reggeliznek, buliznak, látogatókat fogadnak vagy vásárolni mennek. A megfigyelés teljesen érzelemmentes volt, például egyetlen nevet sem jegyzett meg. Kizárólag az érdekelte, hogy milyen ismétlődő szokások, mintázatok figyelhetők meg az emberek mindennapjaiban, és persze az, hogy mikor üres a nyaraló. Innen már csak időzítés kérdése volt az egész: általában éjjel, a hét közepén indult zsákmányszerző útra, főleg akkor ha felhős volt az ég, de még jobb volt, ha esett az eső, mert amikor esik, akkor az emberek nem mászkálnak az erdőben. Néha a faházak egyszerűen nyitva voltak, akkor volt a legkönnyebb dolga, de több házhoz szerzett kulcsot is, amelyeket egy-egy kő alatt rejtett el a környéken, és sosem felejtette el a rejtekhelyeket. A betörések hatására néhány nyaralótulajdonos papírt és ceruzát tett ki, amelyre Knight ráírhatta volna, mire van szüksége, máshol pedig az ajtókilincsre tettek neki egy zacskó ételt. A férfi azonban bizalmatlan volt, és csapdától vagy valamilyen trükktől tartva ezeket érintetlenül hagyta, így lassan az emberek is leszoktak róla. Elkészített ételt sem vitt el a nyaralókból, kizárólag zacskós, bolti élelmiszereket.
Hogy mennyire óvatos volt, azt az is mutatja, hogy sosem gyújtott tüzet a táborhelyén. Még télen sem, pedig Maine államban mínusz 20 fokig süllyedhet a hőmérséklet, neki pedig csak egy vékonyka nejlonsátra volt. De mindenképpen el akarta kerülni, hogy a füstöt észrevegye valaki, és rátaláljanak, ezért az ételt lopott gázon melegítette. Úgy élte túl a farkasordító hideget, hogy korán, este 7-kor lefeküdt aludni a hálózsákjába, és hajnali fél 3-kor felkelt, amikor az éjszaka leghidegebb része következett. Kikelt az ágyból, vizet olvasztott a hóból, és sétált a tisztáson, hogy ne hűljön ki. Elképesztő, hogy ezt 27 télen keresztül képes volt megcsinálni, és semmilyen fagyási sérülést nem szenvedett. Télire amúgy mindig bespájzolt, hogy hónapokig ne kelljen a hóban mászkálnia, amikor könnyen felfedezhetik a lábnyomát.
Ebben a videóban látszik, milyen volt a tábora:
Miután lelepleződött, azt mondták róla, úgy mozgott az erdőben, mint egy macska: ügyesen, hangtalanul, és a sötétség sem jelentett számára akadályt. Állítólag egyszer szólt emberhez az évtizedek során: „Hi” – mondta egy túrázónak, amikor véletlenül összetalálkoztak a kilencvenes évek közepén.
Ezer betörés 27 év alatt
A vadonban töltött 27 év alatt Knight körülbelül ezer betörést követett el. Arra nagyon ügyelt, hogy a lopásoknak ne legyen semmilyen visszatérő mintázata, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy frissen vágott szakállal és tiszta ruhában induljon zsákmányszerző útra, hogy ha esetleg meglátják, kevésbé legyen gyanús. Ha kellett, csónakokat kötött el, és a tó szélén, a fák árnyékban evezett észrevétlenül a kiszemelt házig. Általában az ablak vagy az ajtó zárját piszkálta meg, de sosem törte be például az üveget. Miután végzett, az ablakot és az ajtót gondosan becsukta maga után, nehogy a nyaraló csábító legyen más betörőknek. Csak azt vitte el, amire szüksége volt: ételt, gázpalackot, ruhát, bakancsot, elemeket és sok könyvet.
A sorozatos betörések miatt a lakók és a rendőrség is mindenféle módszerrel, riasztóval, kamerákkal próbáltak a titokzatos betörő nyomára bukkanni. De Knight annyira precíz volt, hogy még a rendőrök is elismerően beszéltek a fegyelmezettségéről és az ügyességéről, na meg persze arról, hogy mindig észrevétlen tudott maradni. Egészen 2013. április 4-ig, amikor a tó mellett található Rome település egyik kempingjében elfogta egy vadőr.
Miután kiderült, hogy 27 évig rejtőzött a vadonban, hihetetlen története pillanatok alatt világhírű lett. Újságírók százai keresték, az emberek pénzt gyűjtöttek az óvadékára, még egy házassági ajánlatot is kapott. Christopher Knightot, a North Pond (Északi-tó) fantomját végül 7 hónap börtönbüntetésre ítélték, valamint kétezer dollárt fizetett kárpótlásként az áldozatoknak. Sokan szemében a férfi egy romantikus hős, de a tó környékén élők közül nem mindenki gondolja így. A férfi ugyanis nemcsak ételt és elemeket vett el tőlük, hanem a nyugalmukat és a biztonságérzetüket is.
Feloldódni a magányban
Az Északi-tó remetéje az egyike azoknak, akik a történelem során a leghosszabb ideig éltek teljes magányban. A motivációi azonban nem olyanok voltak, mint azoknak, akik szintén elvonultak a világ elől: nem vallási okok miatt lett magányos, nem a művészi kiteljesedés vagy a mélyebb önismeret okán választotta az egyedüllétet, és nem is a civilizációt akarta kiiktatni az életből.
Christopher Knight az elfogása után, 47 évesen, miután 27 évet töltött teljesen egyedül az erdőben (Fotó: Maine Department Public Safety / AFP)
De mire jött rá az erdőben, és megtalálta-e a boldogságát? Christopher Knight több alkalommal adott interjút Michael Finkel újságírónak a börtönben. Természetesen elhangzott a legfontosabb kérdés is: miért fordított hátat a világnak, miért tűnt el? De Knight nem igazán tudta megmondani az okát. Erre csaknem három évtized elteltével és a számtalanszor feltett kérdés ellenére sem tudta igazán a választ. „Ez egy rejtély – jelentette ki. –Nem tudom megmagyarázni a tetteimet. Nem voltak terveim, amikor leléptem, nem gondolkoztam semmin. Csak megtettem.”
Arról azonban már többet tudott mondani, hogy milyen érzés volt ilyen sok időt magányosan tölteni, még ha nem is egyszerű ezt megfogalmazni. „A magány megajándékoz azzal, hogy megerősít valami értékeset. Nálam javította az érzékelésemet. De most jön a trükk: amikor szerettem volna bemutatni a jobb érzékelésemet, elveszítettem az identitásomat. Nem volt közönség, senkinek sem tudtam megmutatni. Nem volt szükség arra, hogy meghatározzam magam, mert lényegtelen lettem.”
Knight szerint nehéz volt megmondania, hogy hol ér véget a teste, és hol kezdődik az erdő. Az elszigetelődése közösséggé változott a természettel és a külvilággal. „Nem vágytam semmire, még nevem sem volt. Romantikusan megfogalmazva teljesen szabaddá váltam.”
Az Északi-tó remetéjéről évek óta nem tudni, hogyan tölti mostanában a mindennapjait. 2020-ban megjelent egy dokumentumfilm a történetéről A remete címmel, és online megnézhető.
(Források: Guardian, BBC, National Geographic)
