A legnyomasztóbb és legélhetetlenebb orosz városok, ahová soha nem akarnál költözni

Arról, hogy Oroszország – és pláne az egykorvolt, ám bizonyos szempontból még ma is létező Szovjetunió – mennyire izgalmas, ámulatba ejtő, baljóslatú és rémisztő hely, már korábban is számos alkalommal írtunk; a témába vágó cikkeinket jellemzően az Oroszország, Szovjetunió vagy a kommunizmus tagek alatt lehet megtalálni. Eleve, ugye ez a világ messze legnagyobb országa, gyakorlatilag egy külön kontinens, ami harminc éve még – atyaúristen! – egyszerre volt határos Magyarországgal, Afganisztánnal és a földrajzilag Kanadához, közigazgatásilag meg az Egyesült Államokhoz tartozó Alaszkával, de igazából azóta se lett olyan nagyon sokkal kisebb (arra meg nem is mernénk nagy összegben fogadni, hogy a belátható jövőben nem lesz ismét magyar-orosz határ).

Nem túl meglepő módon elképesztően sokan élnek itt, a Wikipedia szerint úgy 140 millióan: a (mindenkori) lakosság hozzávetőlegesen 20 százaléka vagy gyanús körülmények között meggazdagodott milliárdos, vagy nagy, korszakos jelentőségű művész, a maradék nyolcvan pedig oldalt csíkos mackónadrágot viselő alkoholista. Na és persze kábé minden századik oroszra jut egy szép köztéri Lenin-szobor.

Ennek megfelelően az ország látképe is meglehetősen nagy változatosságot mutat, és tele van felfedezni való csodával az ún. aranygyűrű káprázatos nagyvárosaitól és bájos kis falvaitól kezdve egészen a Kamcsatka-félszigeten található, világvégi szépségű Kronockij természetvédelmi területig. Azonban, ha őszinték akarunk lenni, a legtöbbünknek elsőre nem feltétlenül ezek ugranak be Oroszországról. Hanem inkább az, hogy

itt találhatók a világ legnyomasztóbb, legkilátástalanabb, legélhetetlenebb és legrondább ipar- és bányavárosai,

amelyek afféle furcsa zárványként még ma is igen látványosan demonstrálják, hogy micsoda diszfunkcionális monstrum volt (van) az egész Szovjetunió: egy hatalmas, világhódító birodalom és egy harmadik világbeli romhalmaz különös keveréke.  

Ugyanakkor persze ezek fantasztikusan érdekes helyek, amelyek még a maguk csüggesztő sivárságával együtt (vagy épp azért) is egészen megkapóak tudnak lenni, még kelet-európai szemmel nézve is. Úgyhogy akit hozzánk hasonlóan szintén elbűvöl a posztszovjet hanyatlás esztétikája, a nagy orosz melankólia feneketlen mélysége és az indusztriális horror, az görgessen tovább, mert röviden bemutatjuk a műfaj néhány legnagyobbját (természetesen a teljesség igénye nélkül)!

Norilszk (Krasznojarszki határterület)

Kezdjük is mindjárt az örökös világbajnokkal, minden nyomasztó település legnyomasztóbbikával, a szovjet várostervezés csúcsalkotásával, azaz Norilszkkal, ami az utóbbi években a relatív ismeretlenségből valóságos internetes szenzációvá nőtte ki magát, köszönhetően a lelkes újságíróknak és bloggereknek. Testvérlapunk, a 24.hu hat éve például egyenesen az A földi pokol: Norilszk, a világ legélhetetlenebb nagyvárosa címet adta a Norilszkot bemutató cikkének, és higgye el mindenki, ebben semmiféle zsurnaliszta túlzás nem volt. Ez az északi sarkkörön is messze túl fekvő bányaváros eredetileg a Norillag gulágrendszer központja volt, vagyis munkatábor, ma pedig egy erősen lepukkant és az átlagnál valamivel barátságtalanabb orosz településnek tűnik: tulajdonképpen egy bazi nagy, csúnya, sztálinbarokkos megoldásokkal feldobott lakótelep a fagyos és kopár tundra közepén. Ám a helyzet még ennél is sokkal-sokkal rosszabb. Tudniillik:

• Az év nagyjából háromnegyedében vastag hótakaró borítja a várost, és körülbelül háromnaponta heves hóviharok tombolnak.
• A telek hosszúak, sötétek és rettentően hidegek: mértek itt már mínusz 50 fokot is, a mínusz 30 pedig akár megszokottnak is nevezhető. A nyarak ellenben rövidek, viszont cserébe ilyenkor akár kánikula is előfordulhat.
• Decembertől januárig körülbelül 6 héten keresztül nem kel fel a nap, nyáron viszont 6 hétig nem megy a horizont alá.
• A szélsőséges időjárási körülmények, valamint az éghajlatváltozás miatt a panelházak egy jelentős része lakhatatlan, és úgy néz ki, mintha bombatalálat érte volna a várost.
• És ami a lényeg: a nagyüzemi érc- nikkel-, kobalt-, réz- és szénbányászat, illetve a megállás nélkül füstöt okádó fémfeldolgozó üzemek miatt a légszennyezés egészen extrém méreteket ölt a környéken: becslések szerint évente négymillió tonna kadmium, réz, ólom, nikkel, arzén, szelén és cink kerül a levegőbe, emellett radioaktív anyagokat is tartalmazó, fojtogató szmog üli meg a várost, a rendszeres savas esők pedig minden növényt elpusztítanak (vagyis elpusztítanának, ha egyáltalán próbálkozna valaki mondjuk faültetéssel). Az itt lakók átlagéletkora kb. 50 év: a vezető halálokok a különféle rákos-daganatos megbetegedések, illetve a tüdőbetegségek, de nem ritka a súlyos – és rendszerint mértéktelen alkoholfogyasztással kezelt – depresszió sem.  

És hogy miért élnek itt egyáltalán emberek? Ráadásul több mint 175 ezren?? Hát, természetesen azért, mert orosz viszonylatban baromi sokat lehet keresni.

Vorkuta (Komi Köztársaság)

Noha igen hálás fotótéma (nézzük csak meg Jelina Csernyisova lélegzetelállító sorozatát hét évvel ezelőttről), Norliszkot egyhamar nem fogják elözönleni az utazó influencerek: és nem csak azért, mert nem akarnak idő előtt elhalálozni valamilyen súlyos tüdőbajban, vagy mert ez a csodálatos ipari borzalom annyira istentelenül távol esik a civilizált világtól,  hanem azért se, mert Norliszk egy ún. zárt város (ilyenekből meglepően sok van még Oroszországban), ahová csak különleges engedélyek birtokában lehet belépni. Listánk titkos favoritjából, a szintén az északi-sarkkörön túl található Vorkutából viszont még simán lehet szelfiparadicsom, vagy akár valami disztópikus világvégefilm díszlete. Akárcsak Norilszk, egykor ez is lágerként kezdte, majd virágzó („virágzó”) bányászvárossá vált, ám a hasonlóságok ezen a ponton véget is érnek. A bányák és az üzemek nagy része ugyanis azóta bezárt, szóval Vorkutában konkrétan nincs

SEMMI.

Ez egyszerűen csak egy látványosan rohadó-pusztuló, apokaliptikus hangulatú panelrengeteg, messze mindentől, az örök hó és fagy birodalmában. Egy olyan szellemváros, ahol még mindig élnek vagy 50 ezren. Ehhez képest még Norilszk is egy igazi, pezsgő metropolisznak tűnik.

A város 2013 nyarán a Google Street View-ra is felkerült (üzenjük a tech-óriásnak, hogy lassan ideje lenne frissíteni!), így gyakorlatilag az egészet be lehet barangolni. Vigyázat, nagyon addiktív!

Karabash (Cseljabinszki terület)

Kiégett fák, megmérgezett, halott folyók és tavak, füstölgő gyárkémények, arzénnal, higannyal és ólommal súlyosan szennyezett levegő, rendszeres savas esők és egy komor hegyláncként magasodó, hatalmas fekete salakkupac a város szélén: az itt lakók – kábé 10 ezer ember – saját bevallásuk szerint sokszor úgy érzik, mintha nem is egy városban, hanem egy hatalmas gázkamrában élnének. Az átlagéletkor állítólag 45-50 év körül van, és egy korábbi felmérés során háromszor annyi születési rendellenességet regisztráltak itt, mint bárhol máshol a fejlett világban. Karabash ráadásul nemcsak mérhetetlenül toxikus, hanem még a nyomasztó orosz városok közül is kiemelkedik a maga deprimáló lepukkantságával (Street View itt). A települést és környékét 1996-ban környezeti katasztrófa sújtotta területté nyilvánították, és egy időre be is zárták a fémüzemet. Ma már talán valamivel jobb a helyzet, de így is nagyon-nagyon messze van az ideálistól.

Bilibino (Csukcsföld)

Egy lehangoló lakótelep és egy atomerőmű (a világ legészakibb atomerőműve!) a csukcsföldi tundrán, amit eddig csak azért nem rohamoztak meg a kalandvágyó turisták, mert 1. senki nem akar idejönni 2. igazából használható utak sem nagyon vezetnek a városba. Mit is mondhatnánk még? Ha valakinek kedve támad újraforgatni a Stalkert, látogasson el ide.

Nyerjungri (Jakutföld)

Nahát, megint egy nyomasztó, posztszovjet bányaváros az isten háta mögött. Ahelyett, hogy magunkat ismételnék (szürke panelházak, hideg, reménytelenség, izoláció stb.) inkább idézzük egy tapasztalt világutazó – mellesleg elismert Afrika-szakértő! – ismerősünk rövid, ám igen érzékletes beszámolóját. Ő 2007-ben látogatta meg a települést:

Neyrungri nagyon szomorú hely, a szovjetek kidobtak 70.000 embert és egy 2x Gazdagrét méretű lakótelepet Szibéria közepére, út nem vezet a települése, csak a hetente kétszer járó vasút. Itt láttuk a helyi vagány csávót, aki élénkzöld Honda sportautójával (jobbkormányos, mert japánból jött) a város 20 km-nyi aszfaltozott útfelületén körbe-körbe karikázott és búgatta a motort. Az autó saját lábán soha sem fogja elhagyni a várost. Itt találkoztunk a 25 éves Alexxal, aki tök jól beszélt angolul – a Youtube segítségével tanulja – de még soha sem hagyta el a várost és mi voltunk az első külföldiek, akikkel angolul beszélhetett.

Azóta egyébként az itt futó A360-os főutat – állítólag – rendesen kiépítették és/vagy felújították, így talán a hondás fiatalember is megküldhette végre rendesen a kocsiját.

Nyerjungrit szintén körbe lehet járni a Google Street View segítségével.

Még több cikk Oroszországról:

• Miss KGB szerette a banánt és James Bondot
• 18+: Szünet nélkül gyártotta a kétfejű kutyákat a Szovjetunió Dr. Frankensteinje
• Sztálin nem kapott a verseiért Sztálin-díjat, de ezért kivételesen nem végeztetett ki senkit
• Tüzes vasakkal égették le a nemi szerveiket a legőrültebb orosz szekta tagjai

kiemelt kép: Denis Kozhevnikov\TASS via Getty Images