Amikor 2001-ben beköltöztem életem első albérletébe Budapesten, nem nagyon voltak ingóságaim, az önálló élethez szükséges alapkellékekről ne is beszéljünk. Mivel pénzem nem volt, otthonról hoztam el azokat az eszközöket, amikre már nem volt szükség. Így történhetett az, hogy az üres konyhámat nagyszüleim használati tárgyai töltötték meg, az évek során pedig úgy megszerettem valamennyit, hogy semmi pénzért nem adnám őket. Természetesen a sok hasznos eszköz mellé menthetetlenül becsúszott pár olyan kellék is, amiket egyáltalán nem használok, de mivel mindegyikben “ott van” a nagymamám és a nagypapám, a szívemhez nőttek.
A zsírosbödön nagyon rég látott zsírt, évek óta teafiltereket tárolok benne.
Az egyik legkedvesebb örökségem ez a kávédaráló, aminek nemcsak a színe parádés, de a formája is mesébe illő. Kávét soha nem daráltam benne, ő kizárólag konyhám egyik kiállítási darabja.
A kenyérszeletelő kenyér helyett ma kolbászt és sonkát aprít, pengéje pedig sok évtized után is olyan éles, hogy nem kellett megéleztetni.
Ezt a szifont valamikor nagyon sokat használtam, ma azonban szakácskönyveim támaszaként szolgál.
Legújabb szerzeményem ez a mérleg, ami megszámlálhatatlan mennyiségű sütemény megszületésében segédkezett. Sajnos a sütés nem az erősségem, de ezt a mérleget biztos, hogy megőrzöm.
fotók: Czvitkovits Judit
