A riói paralimpia férfi erőemelésének 49 kilogrammos súlycsoportjában Tunkel Nándor a harmadik helyen végzett. Ő szerezte meg a magyar csapat első érmét az ötkarikás játékokon. Még az indulás előtt beszélgettünk vele.
Na figyelj, Kicsi, akkor mi elmegyünk addig a büfébe! – mondja Nándinak edzője, Ozi, aki maga is legalább három sportágban tett le nagy eredményeket az asztalra. Nekem meg így magyaráz: “tudod, hát én edzem az aprónépet”. A “Kicsi”, meg az “aprónép” kifejezés azokat a – hivatalos kifejezéssel élve – kisnövésű sportolókat jelöli, akik emiatt a rendellenesség miatt indulhatnak paralimpián. A férfiaknál ez 145, a nőknél 137 centiméter alatti testmagasságot jelent.
“Engem nem zavar, megszoktam, szerintem aranyos” – mondja Nándi, amikor a becenevéről kérdezem.
Hogy valaki ezzel a rendellenességgel születik, az többnyire “menet közben” kezd csak látszani, hiszen egy darabig csak annyira alacsony, mint minden más gyerek körülötte. Nándit általános iskola második osztályában kezdték feltűnően lehagyni a többiek – ekkor már vagy húsz centi különbség volt a javukra. Egészen addig Nándi a többiek szemében nem volt “más”.
Szülei és testvérei azonban születése óta tisztában voltak az állapotával, Nándi úgy fogalmaz: “tudták, hogy én beteg vagyok, hogy kisnövésű betegségben szenvedek”.
Kezdetben azt jósolták, nem éri meg az egyéves korát. Ehhez képest a szülőknek megnyugtató volt, amikor azt hallották:
egészséges a gyerek, nincs vele semmi probléma, csak annyi, hogy nem lesz magas.
Úgy vélték, a végleges testmagassága 100 centi körül lesz. Növekedési hormonnal kezelték, így nőtt végül 126 centire.
Ezt a fajta elváltozást többféleképpen lehet korrigálni – meséli –, köztük egy igen drasztikus eljárással, melynek során még gyermekkorában eltörik az illető végtagjait, majd egy keretbe helyezik, amin naponta egy-egy millimétert tekernek, így nyújtva a csontokat összeforrás közben. Elég rosszul hangzik, mégis vannak, akik emellett döntenek, mert így érhető el a legnagyobb növekedés. “Nekem is van ilyen ismerősöm. Ő még nálam is nagyobb lett, de azt mondja, ilyen áron inkább ne lett volna… Mi az injekciót választottuk, és ettől is sokat nőttünk” – mondja Nándi így, többes számban, ami jól mutatja, hogy közös küzdelem ez egy családnak. Három testvére van, de csak nála jelentkezett a probléma.
“Én már mindig Nándika maradok”
– mondja a huszonnyolc éves srác, aki korábban sokszor megélte, hogy az utcán gyereknek nézték. Ma, hogy már idősödik, a felnőttek nem követik el ezt a hibát. A gyerekek annál inkább. “A kicsik mindig nekiállnak velem játszani, azt hiszik, közéjük való vagyok” – nevet.
Azt mondja, már tizennégy éves kora körül elfogadta az állapotát. Addig ez nehezebb volt, előfordult, hogy csúfolták, és hát a viszonzatlan szerelmeket sem volt könnyű megélni. “De már rég nem törődök vele, ugyanúgy élek, mint bármelyik ember, barátokkal, barátnőkkel, hobbikkal.”
A családi házukat részben átalakították, például nincs magas kád, és a villanykapcsolók mindenhol alacsonyan vannak. A konyha viszont nehéz terep: “oda van egy kis létrám” – mondja. A városban nincs gondja, már megszokta, hogy a lépcsőkön nagyobbat lép (kábé, mintha nekünk comb-magasságba kéne fellépegetni), illetve csak futva tudja tartani a lépést másokkal.
“Mindig rám szólnak, hogy ne fussak. Én meg mondom, hogy én így megyek.”
A sportot tulajdonképp szerelmi csalódásból kezdte el. Más inni kezd, ő lement egy konditerembe. Szépen haladt már, amikor egy edző azt mondta neki, ne szórakozzon, ezzel a teljesítménnyel országos bajnok lehet. Ez szöget ütött a fejébe, és megkereste a Magyar Erőemelő Szövetséget. Nemsoká új országos csúccsal második lett az Európa-bajnokságon.
Az edzőteremben a kezdetekkor furcsán néztek rá, és ha idegen helyen jár, ez ma sincs másként. Mármint befelé menet.
“Mondom a recepciósnak, hogy egy napijegyet kérek. Ő meg visszakérdez nagy csodálkozva: edzeni?!”
Ilyenkor Nándi erősködik, mire beengedik. A nagydarab erős srácok először szintén nevetgélnek vagy megjegyzéseket tesznek, aztán Nándi lefekszik a fekpadra, és elkezdi a fekvenyomást.
A viccelődésnek általában 100 kiló körül szokott vége szakadni, ekkor már köré gyűlnek az izomemberek, majd ahogy halad felfelé, egyre nagyobb lesz a csend.
Nándi ugyanis százötvenöt kilót képes kinyomni (saját testsúlyának háromszorosát). Volt már világcsúcstartó is, jelenleg hatodik a világranglistán. “Általában otthon készülök, de imádok edzőterembe járni, nagyon bírom, amikor döbbenten nézik, mit csinálok” – mondja. Pedig nem minden az izom. Itt főleg a technika, és a levegővétel számít. Aki kinyom száz kilót, az már egy jó sportoló – csak hát ők általában száz kilós emberek… “Száz kilónál egyébként én is megakadtam egy időre, de aztán folytatódott a fejlődés. Rióban szeretnék rátenni plusz tíz kilót a legjobb eredményemre, aztán Tokióra jöhetne a száznyolcvan. Meg lehet csinálni. Most ennyi a világrekord, egy kisember tartja, olyan, mint én.”
Ez a sport egyébként nem veszélytelen. Vele kétszer történt meg, hogy rászakadt a súly, de szerencsére nem lett nagyobb baja. A családja büszke rá, persze aggódnak is. “De amikor hazajövök egy első vagy második hellyel, akkor már nagyon örülnek.”
Nándi egy mindössze százhárom lakosú faluból, Zalaigricéről való, ám mára – a sportnak köszönhetően – a legtávolabbi kontinensekre is eljutott. A paralimpiát nagyon várja, Londonról ugyanis lemaradt: épp akkor kezdte a sportolást, amikor a többiek kint voltak. Ami a helyezést illeti, azt mondja, az első hatban szeretne lenni. “De akár a negyedik-ötödik hely is meglehet…” – teszi hozzá, de látszik, hogy ő az, aki tényleg boldog már a részvételtől is.
Nándi és edzője, Ozi egy régebbi tévéfelvételen:
