Zsófi végül az ötödik helyen zárt Rióban. Így irt utána a Facebookon: “Az, hogy egy paralimpián, ebben a sportágban legyőztem egy kínait, aki az előző fordulóban megvert egy háromszoros paralimpiai bajnokot, egyszerűen leírhatatlan élmény… Amikor egy megnyert poén után egy emberkánt ordít velem a szurkolótábor, hogy jóóóó, arra sincsenek szavak! Ha az elmúlt egy évben végigjárt utat nézem, azt, hogy egy éve ilyenkor az is kétséges volt, hogy folytathatom-e a játékot egyáltalán, valami egészen fantasztikus dolgot látok, és ez brutálisan jó érzés!”
Amint biztos lett, hogy utazik Rióba, ötkarikás fotóra cserélte a borítóképét a közösségi oldalon. “Ismeretlen helyzet ez nekem, hogy ekkora felhajtás van. Fantasztikus érzés, hogy amikor lemegyek a terembe, drukkolnak nekem. Jó tudni, hogy egy-egy nehéz pillanatban gondolhatok majd arra, hányan állnak mögöttem, hányan segítettek abban, hogy egyáltalán eljussak idáig. Ez az első paralimpiám, és szeretném maximálisan megélni minden pillanatát.”
Sokáig úgy volt, hogy Zsófi nem lesz ott Rióban. A tavalyi évet szinte végig gerincsérvvel bajlódva töltötte, feküdt otthon, miközben haladtak a kvalifikációs versenyek, amiken a részvétele múlott. Vagy egyáltalán nem tudott elindulni rajtuk, vagy nem tudott érdemben játszani.
Végül felhívták a Paralimpiai Bizottságtól, és azt mondták, ha úgy érzi, hogy képes játszani, finanszíroznak neki még egy versenyt.
“Ez volt a legutolsó esélyem.
Arra gondoltam, ha valamiért megéri megkockáztatnom, hogy romoljon az állapotom, akkor ez a verseny az. Konzultáltam az orvosommal, és hál’ Istennek úgy ítélte meg, megpróbálhatom. Nem vagyok egy “feladós típus”. Gondolkodtam is nemrég, hogy adtam-e fel valaha, valamit az életben, de nem jutott eszembe semmi. Akkor miért pont ezzel tenném, ami ilyen fontos számomra?!”
Ezen a mindent eldöntő Világkupa-versenyen, Costa Ricán élete egyik legjobb formáját hozta. “Aznap sok hónap után először keltem fel úgy, hogy alig várom, hogy játszhassak. Fizikálisan és mentálisan is nagyon megszenvedtem a tavalyi évet, de amikor igazán kellett, minden összeállt. Csodálatos élmény volt átélni, hogy ilyen kritikus helyzetben életem legjobb, legkoncentráltabb játékával tudtam előrukkolni.”
Zsófi ritka genetikai rendellenességgel született, aminek nem tudják az okát. Kicsit sántít, de még így is gyakran csodálkoznak az emberek azon, hogy parasportoló. “Nincs olyan dolog, ami fontos lenne, és ne tudnám csinálni. Persze én is végigmentem azokon a fázisokon, hogy »miért pont én«, »miért pont ez«…”
“De megtanultam együtt élni a helyzettel, és ebben szüleimnek is rengeteget köszönhetek.”
Amikor kiskorában megmutatták Zsófinak, melyik óvodába fog járni, egy kisfiú azt mondta: “te nem jöhetsz, mert ide csak azok járhatnak, akik tudnak futni”. “Ekkor elkezdtem iszonyatosan rohanni, pedig még járni is alig tudtam… A gyerekek gyakran bántják azt, aki kicsit más, ami – azt hiszem – abból fakad, hogy sosem láttak ilyet, ezért érthető módon nem tudják, hogyan reagáljanak rá. Nagyon megerősített ez az időszak, valamelyest talán ennek köszönhetem, hogy adott pillanatban nagy fegyelemre vagyok képes, ami a sportban sokat segített. Szerencsére a családom mellett van egy fantasztikus baráti köröm is, akik átsegítettek a nehéz pillanatokon.”
Általános iskolás korában Zsófi nyelvtankönyve igen viseltes állapotban volt. Tanára azt hitte, azért, mert rengeteget tanul belőle. Valójában az volt a pingpongütője. “Apukám tanított játszani, és akkoriban csak egy ütőnk volt” – meséli. A lakótelepen játszottak épp, amikor egy férfi odalépett hozzájuk, és azt tanácsolta, vigyék el a kislányt a mozgássérült-egyesületbe sportolni. Neki azonban valahogy nem tetszett az ötlet. “Sosem jártam még csak külön suliba sem. Aztán mégiscsak lementem megnézni. Volt ott egy “bácsi”, két fél kézzel (mint később kiderült, Tauber Zoltán, első paralimpiai bajnokunk – a szerk.). Nemigen akartam meccset játszani ellene, azon gondolkodtam, hogyan tudnám úgy megoldani, hogy ne győzzem le. Nem akartam, hogy rossz legyen neki… Aztán nagyon elvert, engem is, meg mindenkit. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy
ha ezt a sportot kéz nélkül ilyen szinten lehet csinálni, akkor én is megpróbálom.”
Mondhatjuk, hogy sikerült neki, hiszen ma már két egyéni és egy csapat Eb-bronzérme van, és számtalan világkupa-állomáson aratott győzelme mellett egy világbajnoki ötödik hely is az övé. Amikor épp nem paralimpián versenyez, akkor épekkel edz, és sok bajnokságon férfiakkal versenyez. Ő a Rióba utazó asztalitenisz-csapat egyetlen nő tagja: Bicsák Bettinának sajnos nem sikerült a kvalifikáció. “Örülök, hogy kijutottam – mondja Zsófi –, de sajnálom, hogy ő nem, sok versenyt csináltunk végig együtt, sokat küzdöttünk egymásért.”
Az esélyekről beszélgetünk – óvatosan mer remélni:
“Hazudnék, ha azt mondanám, nem játszom el a gondolattal, hogy mi lenne, ha… A tavalyi év után már az is igazi hollywoodi tündérmese, hogy kijutottam Rióba. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik támogattak ebben! Nem szeretnék és nem is tudok konkrét eredménycélt megfogalmazni. Nekem az a fontos, hogy élvezzem a játékot, és tudjam azt nyújtani, amit valóban tudok. Hogy ez mire lesz elég, majd meglátjuk!
