Most van 09:00 óra. Ha 12:00-kor nekiülök a fordításnak, megleszek 16:00 órára – osztok-szorzok fejben. Telik múlik az idő. Mosogatok. Teregetek. Felporszívózok, sőt még az egy hónapja gyűlő vasalatlan ruhákat is szétválogatom. Nem tűr halasztást. Nem ma. Ahogy az ágyneműk vasalása és a zuhanytálca vízkőtelenítése sem. Teljes átéléssel vetem bele magam a munkába, az órát nem figyelem. Persze a zsigereimben érzem, hogy mindjárt 12:00.
Legközelebb, amikor észbe kapok, a vekker már 12:43-at mutat. Legyintek. Simán belefér még, hogy kiválogassam az adományba szánt ruhákat – nyugtatom magam, holott semmi okom nem lenne rá. Miután ezzel is végzek, nagyot kordul a gyomrom. Enni kellene valamit. De mit? Nincs itthon semmi, ami jólesne – terelem a munkától egyre távolabb a gondolataimat. Persze tele van a hűtő, de halogató énem megmagyarázza, hogy rakott krumplit enne ecetes uborkával. Az összetevőkért boltba kell menni.
13:15 van. Én a lakásomtól 15 percre található boltba megyek bevásárolni, véletlenül se a közelebbibe, ami 2 percre sincs. Nem! Nekem a távolabbi kell, mert ott nagyobb a kínálat. Ha már ott vagyok, alaposan körülnézek. Hosszú perceken keresztül nézelődöm a zöldséges pultnál. Meglátok egy fényesen csillogó padlizsánt, és azonnal elvetem a rakott krumpli ötletét, hirtelen muszakára vágyom. Muszakára, aminek elkészítése négyszer annyi időbe telik, mint a rakott krumpli. Nem baj, én most erre vágyom. Megérdemlem! – biztatom magam. Muszaka lesz és kész! A forgatókönyv azonnal borul. Darált hús, kakukkfű és vörösbor után nézek – pedig legkésőbb a vörös bornál tudnom kellene, pocsék az ötlet.
14:15 van. Óriás pakkal ballagok haza. Ballagok, mert amúgy mindig biciklivel közlekedem. Nem sietem el a dolgot, pedig a hónom alatt jelentkező hideg verítékből és agyam enyhe feszüléséből rég tudhatnám, belül benyomták a pánikgombot. Rég a tizenhét oldalas szakszöveg felett kellene ülnöm, hogy azt német nyelvből magyarba ültessem át, de én egyre távolabb sodródom a pillanattól, hogy leüljek a gép elé.
A liftben már feszült vagyok. Sőt kimondottan ideges – meg ugye éhes is. Éhesen nem lehet dolgozni. Nekilátok a muszakának, pedig már nincs is hozzá kedvem. Szeletelem, sózom a padlizsánt. Pirítom és fűszerezem a húst. Az óra 15:30-at mutat. Eredeti terveim alapján fél óra múlva szerettem volna végezni a fordítással. Befeszülök. A húsba szánt vörösborból muszáj innom egy pohárral. Nagyot kortyolok. Jólesik.
16:00 óra körül már a besamel krémet kavargatom fürgén. Pár perccel később bedugom a remekművem a sütőbe, és azon gondolkodom, vajon miért sütöttem öt adagnyit? A legnagyobb jóindulattal is tök egyedül vagyok otthon. Mindegy, majd lefagyasztom. Miközben a muszaka fortyog a sütőben újabb elterelő hadműveletbe kezdek. Nekiállok mosogatni.
Ekkorra már elképesztően feszült az állapotom. Túl sok idő telt el, hogy ne ismerjem be magamnak: megint halogatok, és ha így folytatom, reggelre sem leszek kész. Idegességemben a szám szélét rágom, és felmentő gondolatok után kutatok. Nincs semmi baj. Simán meglesz. Éjfélig meglesz. Tuti! Csináltam már ilyet! Rutinfeladat – mantrázom. Megnyugszom. A sütő csörög. A muszaka kész. Jól sikerült. Betolok két adagot. Rám tör az álmosság. Jó, egy órán már nem múlik semmi! – nyugtatom magam. Bebújok a puha gyapjútakaróm alá és két percen belül elnyom az álom. Hiába állítottam ébresztőt, simán kinyomom, a kis estebéd utáni szundiból két és fél órás mélyzuhanás kerekedik. 19:45-öt mutat az óra. Teljes a pánik. Hiába a jóízű alvás, rémesen pánikolok.
Megcsörren a telefonom. Anyukám hív. Persze türelmetlen vagyok vele. Összeveszünk. Miattam. Ülök az ágy szélén. Egy dupla presszót kortyolok, és arra gondolok, hogy nekem ma már semmi kedvem fordítani. Majd kimagyarázom valahogy!
A munkát holnapra halasztom – és pontosan tudom, holnap ugyanez a forgatókönyv kezdődik előről, a munkát pedig határidő után másfél nappal adom majd le. Rémesen utálom magam.
