Ha hímzésekről van szó, az haute couture divatházak telefonkönyvében első helyen szerepel a Lesage, az 1924-ben, Párizsban alapított kézműves műhely. A Chanel, a Dior vagy Valentino csak néhány a legnagyobb házak közül, amelyekkel a mai napig együtt dolgoznak.
Az első generáció – és a nulladik
A Maison Lesage története megelőzi a nevét. Az előző évszázad derekán, 1858-ban Michonet néven alakult egy párizsi műhely, ami rövid idő alatt a legmagasabb körök tagjai számára gondoskodott a ruhák gazdag díszítéséről, hímzéseiről. Dolgozott Charles Frederick Worth-nek, az haute couture atyjának, de III. Napóleon udvarából is számos megrendelést kaptak, miközben színházi kosztümök elkészítésében is segédkeztek.
A hímzéseket, gyöngyös, szalagos rátéteket, aprólékos kidolgozású díszítéseket készítő műhely 1924-ben változtatta meg nevét Lesage-ra, miután egy alkalmazottjuk, Albert Lesage és felesége megvásárolta azt. Albert Lesage a műhely tervező munkatársa volt, felesége pedig a korszak neves divattervezőjének, Madeleine Vionnet-nak dolgozott. Újító nézeteik, avant-garde mintáik elnyerték a divattervezők tetszését, a kor legnagyobbjai tartoztak megrendelőik közé. Elsa Schiaparelli különösen rajongott munkáikért, éveken át szorosan együttműködött a műhellyel, amely számos kollekciójához készített flitterekkel gazdagon díszített ruhákat számára.
undefined
Egyedi mintáikat tambour hímzési technikával készítették és ügyeltek rá, hogy azok házon belül, gondosan összegyűjtve megmaradjanak. A technika lényege, hogy a mesterek az anyagot kifeszítik, a horgolótűhöz hasonló eszközzel pedig annak hátoldalán végzik a munkát. Egyik kezükben fogják a tűt, másik kezükkel pedig az anyag alá nyúlva segítik az öltést, helyezik fel a gyöngyöket, flittereket vagy más díszítőelemeket.
Mondani sem kell, a munka roppant türelmet és precizitást igényel, amelynek mesterszintű elsajátítása hosszú évekbe telhet. A műhelyek számára pedig épp az jelenti a legnagyobb problémát, amely szakértelmük kulcsa: az aprólékos, egyedi munka. A couture házak ugyanis csak pár héttel a bemutatók előtt adják le rendeléseiket, amelyeket így villámgyorsan kellene elkészíteniük, amelyhez kellő számú munkaerőre van szüksége. A szakértelmet azonban a holtszezonban is meg kell fizetni, így a műhelyek számára elengedhetetlen, hogy folyamatosan az elvárt szinten tartsák megrendeléseiket és megfelelően tudják azokat ütemezni.
Chanel
Az 1980-as évekre egy inkább látszódott, a műhelyek kissé berozsdásodott üzletpolitikája nem minden esetben állja meg a helyét az egyre inkább felgyorsuló világban, így volt ez a Lesage-al is. A többgenerációs pliszékészítő, kalapkészítő vagy hímző műhelyek nem csak, hogy nem tudták felvenni a ritmust, de mind nagyobb munkaerőhiánnyal is küzdöttek.
A Chanel is felfigyelt a problémákra, így akkoriban kezdett bele abba az értékmentő munkába, amelynek részeként mára már 12 műhelyt karolt fel, 1997 óta pedig külön leányvállalata, a Paraffection foglalkozik azok támogatásával, egyúttal saját lábra állításával. A divatház ugyanis nem kívánja kisajátítani a műhelyeket, sőt. Célja, hogy azokat a 21. századnak megfelelő pályára állítsa és saját erőből is nyereségesen tudjanak működni, hogy idővel újra függetlenül végezhessék értékes munkájukat.
Második generáció
A Lesage vezetését 1949-ben a házaspár fia, Francois vette át, aki apja halálát követően került vezetői székbe. Vezetése alatt a műhely számos ruhát készített Marlene Dietrich számára is, aki szerint a gazdagon díszített ruhák “ékszerré változtatták testét”. Bár ő maga semmit sem értett a hímzéshez és a varráshoz, kifinomult érzéke volt a különleges minták kitalálásához – és ahhoz, hogy megvalósítsák a divatházak legvadabb elképzeléseit is.
Francois Lesage Suzy Menkes angol divatkritikus, újságíró társaságában
Az 1900-as évek elején a tehetős hölgyek számára egyértelmű volt, hogy öltözékeiket egyedileg készíttetik el a szabóságokkal. Az 1960-70-es években azonban máig ható változások indultak el, a couture ruhák egyre drágábbak lettek, így egyre szűkült a kör, amely megengedhette magának az egyedi készítésű ruhakölteményeket. Ezzel párhuzamban, észlelve a piaci problémákat, a divatházak egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a készruha üzletágra, vagyis a ready-to-wear kollekciókra. A kevésbé fényűző, “olcsósított” darabok azonban már nem igényelték a divatházaknak bedolgozó műhelyek szakértelmét, így azok sorra kezdtek felhagyni tevékenységükkel, a piaci bizonytalanság pedig a szakmát sem tette vonzóvá.
Francois Lesage 1992-ben döntött úgy, hogy saját iskolát indít, hogy kitanítsa a következő generációkat saját műhelye számára is. Az Ecole Lesage ma is működik, ahol akár kezdő szinttől is beiratkozhatnak az érdeklődők, hogy megtanulják a különböző hímzési, anyagdíszítési technikákat.
2011-es halála után a Maison vezetését Hubert Barrere vette át, fia, Jean-Francois Lesage pedig Indiában nyitott saját műhelyet Lesage Interieurs néven. A Maison Lesage ma is a legnagyobbakkal dolgozik együtt, de ügyelnek rá, hogy a kisebb keretből gazdálkodó divatházak számára is egyedi munkát tudjanak nyújtani, így Mary Katrantzou vagy Bouchra Jarrar, a Lanvin nemrég leköszönt vezető tervezője is megrendelőik között vannak.
Hatalmas gyűjteményt halmoztak fel az évek során, archívumukban több, mint 70000 egyedi mintát őriznek, amelyek egyenként több száz órányi kidolgozást igényelnek. Ezek biztosítják azt a szellem tőkét, amelynek fennmaradásukat is köszönhetik. Az olcsóbb, ázsiai munkaerővel ugyanis egyértelműen nem tudják felvenni a versenyt, szaktudásban pedig szintén találni a világ más pontjain is mestereket, akik “megütik a szintet”. Az óriási forrásanyag azonban páratlan, ha kreativitásra van szükség. Időnként még a legnagyobb divattervezők is előszeretettel vetnek egy-egy pillantást a mintákra, hogy ihletet meríthessenek soron következő kollekcióikhoz.
Mentés
Mentés
