Elsa Schiaparelli, akinek nevét ma is divatház őrzi, legalább olyan jól ráérzett a változó idők igényeire és formabontó fazonokkal, szabásvonalakba öntött lázadásával vette le a nőket lábukról. De ki is volt az asszony, akinek a bő szárú culotte nadrágot is köszönhetjük?
Makrancos ifjúság
Az 1890-ben, Rómában született hölgyemény más kislányként sem volt egyszerű teremtés, makacsságának, szabadságvágyának köszönhetően folyamatosan bajba keveredett. Csínytevései közül párat ő maga is lejegyzett később naplójában, ebből tudható, hogy egy alkalommal, mikor szülei nem engedték meg neki, hogy részt vegyen egy náluk rendezett vacsorapartin, a kicsi Elsa úgy szabotálta az eseményt, hogy egy üvegben bolhákat tett az asztal alá, amik aztán a vacsora során átmásztak a vendégekre. Mondani sem kell, a vakaródzó társaság gyorsan elhagyta a házat.
Jómódú, köztiszteletben álló szüleinek később is meggyűlt vele a bajuk. Az egyetemi évek alatt saját verseskötetet adott ki, aminek érzelmes fantáziavilágát olyannyira illetlennek tartották, hogy egy svájci bentlakásos lányneveldébe küldték, hogy ott majd jómodort tanuljon. Elsa azonban éhségsztrájkba kezdett, nem volt hajlandó behódolni a szigorú szabályoknak, így szülei végül kivették onnan. Később egy orosz származású férfihez akarták hozzáadni, amiről hallani sem akart, így élve egy kínálkozó alkalommal, 1913-ban Londonba ment, hogy nevelőként dolgozzon egy családnál. A következő évben aztán hirtelen fellángolásból, ismeretségük másnapján igent mondott egy svájci-lengyel férfinak, Wilhelm Frederick Wendt de Kerlornak, aki spirituális miszticizmusról tartott előadásokat. Valójában egy sarlatán volt, aki pályafutása alatt filozófustól az orvosig számtalan csodatevőnek kiadta magát, karizmatikus személyisége azonban levette Elsát a lábáról.
Miután férjét, annak kétes tevékenységei miatt kitiltották Londonból, két évig Franciaország különböző városaiban éltek, majd Amerikába költöztek. Itt született meg 1920-ban egyetlen gyermeke, egy kislány. A boldogság azonban eddigre már nem volt felhőtlen, férje szemfényvesztő “munkássága”, az emberek hiszékenységét kihasználó üzleti vállalkozásai miatt több nyomozás is indult ellenük. Miután lányuk megszületett, a férfi szinte azonnal elhagyta őket, így immár egyedül, különféle munkákból próbálta megkeresni a kenyérre valót maga és lánya számára. 1922-ben végül úgy döntött, visszaköltözik Párizsba, ugyanis baráti segítséggel addigra már kezdett körvonalazódni előtte divattervezői pályafutása.
Művészetkedvelőből ruhakészítő
Még 1916-ban, Amerikába költözésükkor, a hajóúton ismerkedett össze a dadaista festőművész, Francis Picabi feleségével, akivel hosszú évekig tartó barátságot kötöttek. Neki köszönhető, hogy miután egyedül maradt lányával, sikerült New Yorkban talpra állnia, többek között egy divatáru üzletben kezdett dolgozni.
Az amerikai évek alatt közelebb került a szürrealizmus irányzatához is, próbálkozott az írással, valamint a szobrászattal. Mindezek mellett gyakorta készített ruhákat saját részre, valamint közeli ismerősei számára, mégis, egy új ismeretség is kellett hozzá, hogy valóban elinduljon a divattervezés útján.
1924-ben ismerkedett össze Paul Poiret divattervezővel, akinek munkái úttörőnek számítottak a maga idejében. Az ő ösztönzésére kezdett úgy tekinteni a ruhatervezésre, mint az eszközre, amellyel művészi ambícióit kiélheti. Pár évig egyedi megrendelésekre dolgozott csak, első teljes kollekcióját 1927-ben mutatta be, a rue de l’Université-n bérelt kicsin műhelyében. Ebben még kézzel készített, kötött felsőit különböző geometrikus mintákkal díszítette, majd ugyanezen év novemberében mutatta be azt a fekete alapon fehér galléros, piros masnis mintázatú pulóvert, amelyre szélesebb körben is felfigyeltek és végre karrierje is beindult.
undefined
A következő években leginkább sportos ruházatokat tervezett, 1932-re már több, mint 400 alkalmazottja volt, akik éves szinten 7-8000 ruhát is elkészítettek, ami akkoriban óriási mennyiségnek számított. Ekkoriban mutatta be a sortok előfutárát, a midi hosszúságú szoknyanadrágot is, vagyis a culotte-ot, ami igencsak formabontó fazonnak számított. Az akkori teniszcsillag, Lili de Alvarez az 1931-es Wimbledoni versenyen viselte, óriási sajtóvisszhangot gerjesztve szokatlan öltözékével.
Forrás: http://www.schiaparelli.com
A kreativitás csúcsán
Az első évek kollekciói bár a sikert meghozták neki, megjelenésükben jóval visszafogottabbak, konzervatívabbak voltak annál, mint ami Schiapparellit valójában jellemezte. Idővel mindez változni kezdett, köszönhetően annak, hogy jó barátságot kötött a kor olyan szürrealista művészeivel, mint Jean Cocteau, Salvador Dalí, Leonor Fini, vagy a fotográfus Man Ray. A baráti társaság tökéletes ihletadó forrásnak bizonyult és maga is egyre inkább a szürrealizmus oldaláról igyekezett a divattervezést megközelíteni.
Egyike volt az első tervezőknek, aki átkötős ruhákat mutatott be – évtizedekkel Diane von Furstenberg előtt. Bár eredetileg vízparti viseletnek szánta, a szabásvonal népszerű lett, estélyi ruhától a hétköznapi öltözékig számos változatot tervezett belőle.
undefined
A coulotte nadrágon és az átkötős ruhán kívül is számos újító ruhaterv kötődik hozzá. Ő volt az első designer, aki a cipzárokat nem elrejtendő ruhaelemként kezelte, hanem jól látható módon komponálta bele öltözékeibe. A gombok formájával is szívesen játszadozott, volt ruhája, amin korona vagy épp kishajó formájú volt, míg máson kártyalap, tükör vagy épp sárgarépa díszelgett.
Ő volt az első, aki az egyrészes női fürdőruhákba beépített melltartórészt tervezett, amelyet egy hosszabb, megköthető pánttal kellett rögzíteni úgy, hogy az egyúttal mélyen kivágott hátrészt is biztosított.
Forrás: http://www.schiaparelli.com
Ékszertervezőként is egyedi műveket alkotott, például azt az 1938-as átlátszó műanyag nyakéket, amit fémesen csillogó bogarak díszítettek, amik úgy tűntek, mintha közvetlenül viselőjük nyakán másznának.
Forrás: Getty Images
A II. Világháborúig folyamatosan haladt előre a siker útján, ami nagy mértékben volt köszönhető annak, hogy az amerikai évek alatt szerzett tapasztalatait sikerrel kamatoztatta és tökéletesen eltalálta, mire is vágytak az Új Világ felső középosztálybeli vásárlói. Igaz, legvadabb kreációira meglehetősen szűk körből érkezett csak érdeklődés, a legnagyobb áruházak örömmel vásárolták fel kollekcióinak “kommerszebb” példányait.
Csőd és újjászületés
Ahogyan azonban a háború közeledett, úgy vált egyre bizonytalanabbá a piaci helyzet, így 1941-ben úgy döntött, elhagyja Párizst és New Yorkba költözik. Itt azonban a háborúval kapcsolatos önkéntes munkák jobban lefoglalták, bár divatháza működött, ő maga egyre kevesebb időt szentelt a kollekciók tervezésére. Azokat jobbára alkalmazottjaira bízta, de szerencséjére a szekér így is szépen gurult.
Forrás: Getty Images
A II. Világháborút követően, 1945-be visszatért Párizsba, hogy ott folytassa karrierjét, ahol az a vérontás évei miatt megszakadtak. A sajtó nagy ovációval köszöntötte őt, sőt, az amerikai piacon részesedése tovább növekedett, amit saját New York-i varrodája is segített, Mégis, valódi sikerét beárnyékolták az új versenytársak jövetele.
Schiapparelli a háború előtt még komoly konkurenciát jelentett Chanelnek, sőt, 1934-ben a Time őt tette a képzeletbeli dobogója első helyére, jóval eredetibb, “őrültebb” kreációinak köszönhetően. Az újratervezés időszakában azonban Chanel a blézerével jobban ráérzett a közelgő divathullámra, így hiába jött Dior és Balenciaga, elérte, hogy divatháza népszerűsége tovább növekedjen. Schiapparellinek mindez nem sikerült. 1954-ben csődöt jelentett, visszavonult a tervezéstől és tunéziai otthonában töltötte nyugdíjas évei legnagyobb részét. 83 éves korában, Párizsban hunyt el.
Fotó: Getty Images
Bő ötven évvel később a Schiapparelli divatház újjáéledt, miután 2006-ban megvásárolták a márkanévvel járó jogokat, 2012-ig azonban jobbára csak az újranyitás előkészületei zajlottak. A couture ház régi-új épületében, a Hôtel de Fontpertuis-ben kapott helyett a párizsi Vendôme tér 21 szám alatt, ahol azóta is üzemel. Újkori első couture kollekcióját 2014. januárjában mutatták be.
Mentés
Mentés
