A történet az 1800-as évek végén kezdődik. A cellulit szó 1873-ban jelent meg először nyomtatásban Littré orvosi szótára, a Dictionnaire de médecine 12. kiadásában: „Cellulit: egyes szerzők által adott név a sejtszövet vagy rostképző szövetlemezek gyulladására.”
Akkoriban azonban a meghatározás még korántsem a bőr pici huplijait jelölte, hanem egy általánosabb megnevezését a bőrszövet gyulladásos állapotának. Maga a közkézen forgó cellulitisz szónak sincs eredeti jelentésében az égvilágon semmi köze popsink és combunk megjelenéséhez, az ugyanis a szövetek kismedencetájéki akkut gyulladásos állapotát jelöli.
Az 1920-as évekig ráadásul kimondottan a jómód jele volt a telt testalkat, a puha zsírpárnácskák a legszexibb dolognak számítottak, amik csak körülölelhették a testet. A tápanyagokban gazdag(abb) ételeket, a cukrot, sőt magát a rendszeres és változatos étkezést ugyanis csak a tehetősek engedhették meg maguknak, akik ráadásul nem szorultak rá a kétkezi, mindennapi munkára. Kevesebbet mozogtak, gyaloglás helyett lovaskocsival közlekedhettek, így volt esély rá, hogy a combokon és fenékrészen megvastagodjanak az emberek (nemcsak a nők!), és bizony, a zsírréteggel együtt a gödröcskék is kialakuljanak.
Nem véletlen, hogy a kora újkori, újkori akt festmények és emberábrázolások nem mulasztották el kellő részletességgel megfesteni őket, hiszen megrendelőik mind vagyonosak voltak, ergo, a pénzzel járó előnyök része volt a narancsbőr. Naná, hogy nem maradhattak le a képekről!
Rubens: A három grácia (1636-1638) Fotó: wikipedia
Akkor mégis, hogyan jutott el az emberiség alig ötven év alatt oda, hogy a testképzavarok legdivatosabb fajtáját nevelje ki belőle?
Elsőként is kellett hozzá egy világégés
Az I. világháború mindent megváltoztatott: nem csak a harcmezőkön zajló, soha nem látott mértékű gyilkolás rendezte át a fejekben a dolgokat, de a férfiak uralta társadalmi erőviszonyok is megváltoztak.
A nőknek tömegével kellett munkát vállalniuk és bizony nem csak a tercier szektort töltötték fel, de a nehéz fizikai munkák nagy részét is nekik kellett elvégezniük, hogy férj hiányában biztosítsák családjuk megélhetését, férfiak hiányában pedig menjen a gazdaság is előre. A saját keresettel együtt megnőtt az önállóságuk is és mint tudjuk, választójogukért is megvívták csatáikat.
A nők döntő többsége esetén persze szó nem volt meggazdagodásról, de tény és való, hogy a saját keresetüket úgy akarták elkölteni, ahogyan az nekik tetszett, és ha már keményen megdolgoztak érte, joggal érezhették úgy, megérdemelnek olykor olykor egy szép selyemharisnyát vagy divatos szépítőszert. Ennek igénye a hajadon, dolgozó lányok körében még erősebb volt, már csak az kellett, hogy valaki irányba tegye őket, mire költsék pénzüket.
A szépségipar szereplői ott voltak a leggyorsabban jelentkezők között.
Fürdőző lányok 1926-ban, Németországban (Fotó: Getty Images)
Patikai kencék
Az 1800-as években a patikusok hivatása jóval több területet fedett le, mint ma. A test betegségeit gyógyító szerek mellett a bőrbajokra is ők keverték ki az orvosságot, az arckrémek, testápolók többek voltak, mint tubusos kencék, de még a szépítőszereket is nekik köszönhették az asszonyok. Nem véletlen, hogy az 1800-as évek végétől a szépségipar fellendülését a gyógyászat és gyógyszeripar fejlődése is generálta, mondhatni kéz a kézben járt együtt a kettő. Ennek is köszönhetően a szépség és az egészség szó az emberek fejében még hosszú évtizedekig szorosan összekapcsolódó fogalmak maradtak, amiből következett, hogy ha valamiről elterjedt, hogy nem szép, annak már egészségkárosító hatást is tulajdonítottak és mint olyat, kúrálni kellett. Ez történt a narancsbőrrel is.
A gyógyászati és szépítőszerek hosszú és szövevényes kapcsolatának eredményeként 1933-ban a cellulit fogalma kikerült az orvosi szakirodalom zárt köréből. Ekkor jelent meg elsőként a kifejezés újradefiniálása a francia Votre Beauté magazinban, ahol a cellulitot bizonyos Dr. Debec, nem tudni miért, mint víz, salakanyagok és zsír kimondottan káros keverékeként ismertette. Olyan zsírként, amitől szinte lehetetlen megszabadulni és ami kimondottan női probléma.
És itt, ezen a ponton a testzsír egy nemkívánatos, sőt üldözendő dolog lett, aminek legalattomosabb fajtája, a narancsbőr igazi betegségként támadta a nőket.
A szépségközpontok egyre másra kezdték hirdetni speciális kezeléseiket, amelyekkel úrrá lehettek a hölgyek bőrük nem kívánt állapotán: masszázsok, szépségradírok, spéci fürdők sokaságáról kezdték hangoztatni, segítenek a narancsbőr eltüntetésében.
Bőrápoló kezelés a ’40-es évekből(Fotó: Getty Images)
Tudományos szépségközpontok
Európában – és így kis túlzással a világban – Franciaország, ezen belül Párizs vált az 1800-as évek végére a szépségipar központjává. Az ottani újítások globális hatással bírtak, ilyenek voltak a szépségközpontok is, amelyek első intézményei az 1890-es években nyíltak meg. Ezek afféle wellness központokként kínáltak számos szépítő kezelést és masszázst, “orvosok” kúrálták a tehetős vendégeket és gyógyszerészek keverték ki a kozmetikumokat. A szépség és egészség szó ugyanis akkoriban még tökéletesen összemosódott.
A szépségközpontok iránti érdeklődés hatalmast ugrott az I. Világháborút követő években, 1936-ra csak Párizsban 66 ilyen centrum és 101 szépségipari cég volt bejegyezve, amelyek már akkor is az aktuális divatnak megfelelő kezeléseket nyújtották. Ilyen volt a ’30-as évektől a narancsbőrkezelés is.
A nyaki göböktől a diétákig
Ugyan, abban egyöntetű volt a vélemény, hogy a narancsbőr női probléma, pontos helye eleinte még vándorolt a női testen. A ’30-as évek végén például a nyakon vélték felfedezni a kis göböcskéket, amire a Marie Claire szépségszerkesztői hívták fel a figyelmet – és láss csodát, olvasóik is rögtön rájuk találtak. Pedig ennek a dilinek több köze lehetett ahhoz, hogy a ’30-as évekre elterjedt bubi frizura a maga csupasz valójában engedte láttatni a női nyakat, ha pedig egy erotikusnak kikiáltott testrész közszemlére kerül, „illik” is vele behatóan foglalkozni.
A feminizmus korában született új, modern, független, tanult és saját keresettel rendelkező nő a ’30-as évekre egyre nagyobb figyelmet követelt, a filmipar, a reklámok és média fejlődésével pedig egyre inkább láthatóvá is vált. A mai értelemben vett sztárok szépsége zsinórmértékként szolgált minden nőnek, a divatlapok és magazinok pedig tovább erősítették és formálták a szépség fogalmát, ami azonban egyre inkább kezdett eltávolodni a természetestől.
A II. világháború megpróbáltatásai sem múltak el nyomtalanul. Miközben a nők újabb munkavállalási és önállósodási hullámát is magával hozta, a női test is átalakult. A századelő homokóra alkata eltűnt és jött helyette egy világháború által lefogyasztott és megedződött vékonyabb alkat, ami mint kiderült, nem csak a fűzők által, de tudatosan is alakítható volt. Így hát megszülettek az első divatdiéták, amik teljes gőzzel támadtak a zsírpárnákra és az eddigre ősellenséggé vált narancsbőrre.
A nők önértékelésének alapja az lett, milyen az alakjuk, a kövérség pedig a gyengeség, lustaság és igénytelenség megtestesülésévé vált.
Amerikába a Vogue hasábjain keresztül terjed el az európai nézet, a magazin 50 évvel ezelőtt, 1968. áprilisában látta elérkezettnek az időt, hogy rászabadítsa az Újvilág asszonyaira is a téveszmét, ami aztán generációk önértékelését ásta alá a tengerentúlon is.
Az amerikai Vogue 1968-as száma, ami vezércikként hozta le a cellulittel járó szörnyűségeket
A rendszer pedig azóta is briliánsan működik. Narancsbőr elleni készítmények és eszközök százai töltik meg ma is a drogériák polcait és kozmetikai szalonok milliói dolgoznak a világon rajta, hogy forradalmi újdonságaikat bevessék egy olyan ügy érdekében, aminek a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie.
Narancsbőr mindig is volt, hiszen ez nem más, mint egy teljesen természetes része bőrünknek és testünknek. Legalább akkor butaság küzdeni a cellulit ellen, minthogy ujjainkra sem használunk ránctalanítót, pedig nézzünk csak rájuk, mennyi barázda ékesíti őket.
A cellulit a nők 90 százalékát érinti. Gondoljunk bele, ha ez valóban egy abnormális testi elváltozás lenne, globális népbetegségként kellene rá tekinteni, ami több áldozatot szed, mint a legdurvább vírusok – igaz nem halálos. Orvosi kutatócsoportok tucatjai dolgoznának rajta, hogy megfejtsék valódi okát és tuti biztos, hogy lenne, aki pénzelné őket, hogy végre felfedezzék ennek a teljes női populációt veszélyeztető, testtorzító problémának az ellenszerét.
És még sincs így. Mert ez nem baj. Nem betegség. Az pedig, hogy csúnya, csak egy ráaggatott jelző, egy pánikkeltő kreálmány, ami felesleges figyelmet vesz el attól az egyszerű ténytől, hogy a testmozgás és egészséges étkezés kombója tökéletesen elég lenne mindenkinek, hogy legjobb formáját hozza. Akkor meg miért nem elégszünk meg a legjobbal?
