A XVII-XVIII. század fordulója magyar nemességének világnézeti küzdelmeit legerőteljesebben megszólaltató lírikusa. A felvilágosodás és a romantika közötti korszak jelentős költője, a klasszikus verselés páratlan mestere. 1788 és 1795 között a soproni líceum diákja volt. 1799-ben feleségül vette 14 éves másod-unokatestvérét, Dukai Takács Zsuzsannát, s a kemenesaljai Sömjénbe költöztek. 1803-tól haláláig niklai birtokán élt. Lírájának művészi tetőpontját a napóleoni háborúk idején (1805-1807) írt hazafias ódái jelentik. Költészetének alaphangja a kiábrándultság. Idillje, a Magyarország, a Balaton és a Keszthely nem a valóságot ábrázolják, hanem annak vágyott, eszményi képét festik jelenvalóként. Velük éppen ellenkező utat követett 1808 előtti költészetének másik jelentős műfajcsoportjában, elégiáiban: A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz, Horác. Új műfajt is teremtett: a bölcselkedő tartalmú episztolát. A magyarokhoz című ódájához Kodály Zoltán komponált zenét. Az erős érzelmek, a hétköznapi élet apróságainak finom ábrázolása, az aggodalom és a halálvárás Hölderlin és Keats lírájával rokonítja költészetét.
