1916-ban orvosi diplomát szerzett, majd néhány évig magánorvosi praxist folytatott Vlagyikavkazban. 1921-ben Moszkvába költözött. 1921 és 1924 között a Gudok és más lapok számára riportokat, karcolatokat és jegyzeteket írt. Nem csatlakozott egyetlen irodalmi csoportosuláshoz sem, ezért az ún. útitárs írók közé sorolták. Fehér gárda (1925) című regénye és Sátániáda (1925) című elbeszéléskötete megjelenésével az irodalmi élet középpontjába került. A Turbin csalá napjai című színmű miatt példátlan erejű és hevességű kritikai össztűz zúdult rá. A következő években írt darabjait, a NEP-korszak közerkölcseit bemutató Zojka lakása (1926) című szatirikus vígjátékát és a Bíborsziget (1928) című komédiáját a kritika lesöpörte a színpadról, Menekülés (1928) című darabját pedig betiltották. Írásai miatt rengeteget támadták, “osztályellenességnek” titulálták.
Az 1920-as évek végére helyzete lehetetlenné vált: műveit nem publikálták, darabjait nem mutatták be. Sztálin 1930 áprilisában a moszkvai Művész Színház segédrendezőjévé nevezte ki. Ebben a minőségben dolgozott 1936-ig, itt szerzett élményeiről Színházi regény (1936-37) című önéletrajzi művében vallott. Élete utolsó éveiben a Nagy Színházban operett-librettistaként és műfordítóként dolgozott. A groteszk szatíra irányában tett korábbi kísérleteit fő művében, A Mester és Margarita (1939-40) című a mitikus és a történelmi múltat filozofikusan megközelítő parabolaregényben foglalta össze, és újította meg. Műveinek többségével együtt ezt a regényt is csak az író szellemi rehabilitálása után, 1966-67-ben közölték folyóiratban. Azóta teljesebb kiadása is napvilágot látott.
