Az Isztria keleti kapujában fekvő Opatija – azaz Abbázia, a Monarchia egykori gyöngyszeme – ma is a nászutasok kedvenc búvóhelye. A klíma egyedülállóan enyhe, mert az Ucska-hegység sziklái felfogják a Kvarner-öböl elől a szelet. A tengerparti sétányon, ami még mindig I. Ferenc József császár nevét viseli, télen is legfeljebb langyos szellő fújdogál.
Gáláns felfedező
Útitársam dédmamájának naplója éppen azt a Kvarner Szállót említi, ami előtt megállunk. Rádőlünk az allét a tenger szikláitól elválasztó korlátra, gyönyörködünk a keringőző sirályokban. Végigpásztázzuk a hegyoldalban épült pazar villákat, majd tekintetünk lejjebb csúszik a tengerparti palotákra. Az alkonyi fényben úszó kép annyira szép, hogy szinte már giccses. Éppen csak a hegyek karimája fölül hiányzik a felirat: „Üdvözlet Abbáziából”, mint a dédnagymama századvégi levelezőlapján. Mintha még a fák is ugyanott nőnének, ami nem is lenne csoda, miután a kis halászfalu felfedezője, Iginio Scarpa fiumei nagykereskedő másfélszáz évvel ezelőtt gyönyörű parkot alakított itt ki, amit gáláns gesztussal feleségéről, Angiolináról nevezett el.
Ókori játék
Az Isztria-félsziget csúcsán messziről látszanak Pula kikötőjének zsiráfnyakú darui. A város még valamikor Augustus császár uralkodása alatt virágzott fel, ekkor épült a paloták és a kikötő mellett a híres amfiteátrum, amelyet huszonháromezer néző befogadására méreteztek. Még mindig szép látvány, bár a középkorban jócskán elhordták köveit.
A fekete kagyló titka
Pula egy miniatűr Velence. A házak egymás hegyére-hátára épültek, és annyi kéményük van, hogy alig lehet megszámlálni őket. Ha a városkapun belépünk az óvárosba, az összes utca olyan kanyargós és keskeny, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik közöttük. Két órán keresztül mi is hiába keressük a középkori fellegvárat, végül a tikkasztó hőségben lerogyunk egy helybeli vendéglő teraszán.
Az asztalon kockás abrosz, a sör csapolt, az étlapon pedig fölséges tengeri herkentyűk garmadája. Szerencsére kétnyelvű, így van esély rá, hogy véletlenül sem cápa-, hanem brancinlevest kérjünk (mert ez itt a legfinomabb tengeri hal), és végre megkóstolhassuk a híres fekete kagylót, amelynek lelőhelye az az elbűvölő Lim-fjord, amelyet volt alkalmunk idefele megcsodálni. A mély hasadék valamikor egy folyó árka lehetett, de amikor az édesvíz eltűnt a karsztkövek között, a tenger behömpölygött a helyére. Mégis több oxigén maradt a fjordban, mint az Adriában, ezért kiválóan alkalmas kagylótenyésztésre.
Halászok a parton
Pulából tízperces séta a parton az a kis falu, Fazanka, ahonnan menetrendszerű hajójáratok indulnak a szemközti Brijuni-szigetekre. A kikötőben már hajnalban nyüzsögnek a halászok, akik nyolc-kilenc felé, mire az első turistacsoportok feltűnnek, kifogták az aznapi betevőt. Délelőtt már csak a hálót bogozgatják, és hajigálják a tengerbe a beleakadt medúzákat, rákokat, tengeri csillagokat. A rákollók vágta lyukakat sajátos eszközeikkel ott, helyben újracsomózzák. Majd betérnek a parti kiskocsmába, ahol vörösbor mellett, harsányan eldicsekszenek az aznapi fogással. Egymás közt kizárólag olaszul beszélnek, de azt már horvátul kötik az orromra, hogy másnap nem szállnak tengerre, mert Triesztbe indulnak bevásárolni.
A teljes cikk a Nők lapja 25. számában olvasható.
