A tiltott ország
El is indult a társaság, nagy reményekkel, már előre örülve a buszos utazás után ránk váró szép szállodának és gyönyörű tengerpartnak. Némi szenzációértékű bevásárlás után Ljubljanában (hiszen nem akármilyen híre kel majd otthon a Walt Disney-mintás füzetborítónak), tovább döcögtünk. Az út egyéb eseményei nem is maradtak meg gyermeki emlékezetemben, annál inkább az odaérkezés, amikor hirtelen kiderült, hogy a beígért szálló hirtelen úttörőtáborrá változott. Ahol emeletes ágyak vannak, no meg tízágyas szobák, és az ebédlő falán Mickey egér virít. Mindezt egy roppant kedves bácsi közölte velünk, Gubanc van! felütéssel, minek következtében aztán már soha le nem mosta magáról a Gubanc Bácsi elnevezést. A szálló egyébként sem szűkölködött rejtői figurákban, a takarítónő a Szőke Ciklon névre hallgatott, de volt egy Bandzsa Oroszlán is.
Lett is haddelhadd, de mivel nem volt mit tenni, mindenki letáborozott a szimpatikusabb társakkal, és úgy döntött, háborgás helyett élvezni igyekszik a nyaralást. Mi is így tettünk. Bejártuk a félszigetet, megnéztük a pulai római amfiteátrumot, a fjordot, sült malacot láttunk Vrsarban. És persze fürödtünk a tengerben, ahol a leginkább maradandó élményt a medúzák jelentették. Legalábbis számomra. A szállóban pedig minden este megettük a büszkén feltálalt vacsorát, ami leginkább hagymából paradicsomból és kenyérből állt.
12 év múlva
Javában dúlt a háború. Mi is lenne jobb helyszín a nyaraláshoz néhány egyetemista számára, akik köztudottan nem gazdagságukról ismertek, mint egy eldugott horvát sziget, ahova hajóval eljutva valószínűleg egy katonát sem fogunk látni.
Igazán meglepő, de így is lett. Az utazás legveszélyesebb része valószínűleg az volt, amikor a Rijeka fölötti hegyekből nyaktörő tempóban leszáguldó busz hozzáértő sofőrje igen egyéni módon kezelte a féket, a gyanakvó utasok pedig azt próbálták kitalálni, mi is a forrása az égett gumi szagának. Aztán már csak a hosszas utazás a szárnyashajón, melynek nagyszerűségét leginkább a légkondícionáló túlműködtetésével próbálták bizonyítani. Aztán a megérkezés Korčula gyönyörű szigetére, ami szikrázott a napsütésben, amikor az elgyötört utasok összes pulóverükben a partra szálltak.
A régi jó hagyományhoz illően itt is egy bácsi várt minket, aki első mondatában közölte, hogy ő cége korčulai oszlopa. Hát lehetett volna őt másként elnevezni, mint Oszlopnak? Oszlop bácsi rááadásul hatalmas lelkesedéssel végezte feladatát, lelkesen közölte háromfős csapatunkkal, hogy abban a fehér házban fogunk lakni, felmutatva a felettünk magasodó hegyoldalra, ahol minden ház fehér volt. Bár egyik társam ezt meg is jegyezte, ő tovább próbálkozott, és örömének adott hangot, mivel sikerült úgy intéznie, hogy három lányból álló kompániánkat két fiatalember szállítsa rendeltetési helyére. A válasz, ami leginkább az egynapos utazásnak volt köszönhető, most sem késett: Mi nyaralni jöttünk, nem házasodni!
Mindezek után valóban nyaraltunk. Bejártuk a sziget minden pontját, Hosszú órákat töltöttünk a teraszon, ami a festői öbölre nézett, és degeszre ettük magunkat a friss fügével, amit a tulajdonos fia szedett nekünk. Tíz nap után pedig mi voltunk azok, akik csokibarnára sülve nézték, hogy az átfázott turisták összes pulóverükben kiszállnak a hajóból. Soha ilyen nyugodt tíz napot nem töltöttem sehol!
