Eszenyi Enikővel személyesen egy találkozóm volt, amikor a Leonce és Lénát rendezte a Kamaraszínházban vagy 9 évvel ezelőtt. Már akkor nagyon szerettem, mint színészt és megszerettem, mint rendezőt is. A színház nagyon kicsi volt, rengeteg span, vip-ember. A művésznő ezért maga is segített az ültetetésnél. Én ruhatáros mivoltomban voltam jelen. Mikor meglátott, azt mondta, hű, de nagy vagy, téged meg hova tegyelek?
Lassan tíz éve mesélem ezt a sztorit, mint egyetlent. Mást nem tudok mesélni, mert többet soha nem találkoztunk november 5-ig, amikor Eszenyi Enikő íróként is bemutatkozott. A könyvet újságíró barátjával közösen Szabó G. Lászlóval jegyzik. Legelőre nyomultam, noha bárhonnan jól láttam volna mindent.
Szerettem Eszenyi Enikő művészetét, és szeretem továbbra is. De ez a könyv nem tetszik. Igényes a kialakítása, tetszik az alakja, jó a szaga, van benne vagy száz remek fotó, de maga a szüzsé nem eléggé érdekes.Az „Így készült a…” típusú filmek, könyvek akkor frissek, érdekfeszítőek, ha tudom, miről van szó. A prágai, szlovák rendezés nagy szó, a művésznek, nekünk, az erről szóló könyv mégsem köti le a figyelmet – azt hiszem, akármennyi képpel illusztrálják is, és akármilyen jó szagú.
A könyv egy napló. Illetve egy napló távirati stílusban. Kicsit darabos, kicsit széteső, kicsit pongyola.
Mégsem bántam meg, hogy megvettem a könyvet. Megérte, éppenséggel csak lehetett volna sokkal jobb. Sőt, lehetett volna sokkal jobb könyvet írni Ezsenyi Enikő életéből.
