A régi római naptár szerint december volt az év tizedik hónapja. A Római Birodalomban december 25-én ünnepelték a téli napfordulót, amit a Győzhetetlen Nap,
Sol Invictus napjaként emlegettek. Ekkor kezdődött a Saturnus isten nevéhez fűződő többnapos ünnepségsorozat, melynek alkalmából a rabszolgákat ideiglenesen felszabadították, úri ruhákba öltöztették őket, és ez alatt a néhány nap alatt urak és szolgáik a tréfa kedvéért szerepet cseréltek. A IV. századtól, amikor a keresztény egyház uralomra került, december 25-én a Megváltó születésére emlékeznek.
A keresztény egyház eredetileg nem december 25-én ünnepelte a Megváltó születését, hanem január 6-án, Vízkereszt napján, ami Jézus megkereszteltetésének évfordulója. Az őskeresztények ugyanis fontosabbnak tartották a lélekben való megszületést és nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget Jézus testi világrajöttének. Róma i.sz. 354-ben fogadta el december 25-t vallási ünnepnek, a keleti keresztények pedig még később, i.sz. 378-ban tértek át a tényleges születési dátum megünneplésére.
A karácsonyfaállítás szokása Németországból ered. A könyvnyomtatás felfedezése előtt nagyon kevesen rendelkeztek kézírásos Bibliával, éppen ezért az egyház képviselői más úton juttatták el a Szentírás igéjét a szegényeknek.
A templom falára festett bibliai jelenetek mellett a misztériumjátékok is ezt a célt szolgálták. Karácsony környékén a templom melletti színpadon adták elő többek között a bűnbeesés történetét, amelynek kulcsfontosságú eleme a tudás fája. Mivel ezen a területen a téli időszakban a fenyő volt a leggyakoribb örökzöld, azt díszítették fel azzal a bizonyos almával.
Ez a színpadi díszlet volt tulajdonképpen a mai feldíszített karácsonyfa őse, az alma szerepét pedig átvették a csillogó üveggömbök.
