Mel és Fran mindazonáltal elhatározzák, megfúrják az évszázad legrosszabbb házasságát. Eközben Mel egy rámenős, ám nem különösebben vonzó könyvelő udvarlását próbálja visszaverni, és a férfifaló Fran különböző manővereit is igyekszik kézben tartani. Csöppet sem mellékesen saját saját szerelmi háborúját is megvívja Alexszel, aki egyszerre vadító és link, leginkább ez utóbbi. Mindeközben vészesen közeledik az esküvő időpontja – valamit tenni kell! És a két ádáz barátnő tesz is.
Részlet a könyvből:
– Vágjunk bele. Próbáljuk meg. Mi a véleményed?
Rám bámult, még mindig nyugodtan, gondoltam. Aztán lepillantottam és észrevettem, hogy a lába úgy ugrál, mintha a Riverdance-en lenne meghallgatáson. Hirtelen a szeretet nagy hulláma öntött el.
– Nem tudom, mit mondjak – néztem rá. – Eddig a gonosz ikertestvéreddel jártam?
– Megfogta a kezem. – Hát, furcsa módon, valahogy, igen.
– Elhúztam a kezem. – Oké, most megijesztesz.
– Bocs. Sokáig fenn voltam éjjel, és ezeken a dolgokon gondolkoztam.
– Ja. – A terítőt bámultam, égett a fülem. Ez egyáltalán nem az volt, amihez hozzá voltam szokva. Az én világomban a „beszélnünk kell” azt jelentette, hogy megmondják, ez vagy az nem működik, és ennyi a munka/szerelem/barátság fronton. Komoran azon gondolkoztam, hogy vajon Lili, Amanda gyönyörű barátnője hogyan birkózik meg az ilyesmivel. Valószínűleg ráveszi őket, hogy vegyenek neki egy lakást, aztán kiadja az útjukat, a lakást pedig megtartja.
– Nem kell most semmit eldöntened – mondta Alex, a jószívű, gondoskodó hippikirály.
– Nem?
– Nem, persze hogy nem, nem akarlak sürgetni. – Megeresztett egy régimódi Alex-vigyort. – Bár nyilvánvalóan abszolút megőrjítesz, cica.
– Ez jellemzőbbnek hangzott. – Az őrületbe kergetlek? – kérdeztem.
– Maga vagyok a kétségbeesés, amíg meg nem kapom a válaszodat.
– Akkor jó. Megérdemled, a változatosság kedvéért. – Hátradőltem, és karba fontam a kezem.
Alex felállt, és szó nélkül elment, hogy hozzon még kettőnknek kávét. Csodálkozva néztem széles hátát a bárpultnál.
Hirtelen az izgalom aprócska szikrája gyulladt fel bennem. Együtt élni! Hosszú, lusta, ágyban töltött vasárnapok, rendes főzés, bevásárlás, beszélgetés egész éjjel, közös fürdés. Nincs többé egyedül hazagyaloglás, nincs többé üres lakás. Na jó, soha nem volt üres, de akár az is lehetett volna, ami a melegség szikráit illeti. Vacsorapartik és páros meghívások. Istenem, de kispolgári, és istenem, de unalmas, de… istenem, tetszett az ötlet.
Alex még mindig a bárpultnál volt, az ujjai doboltak az idegességtől. Ellágyultam. Milyen nehezére eshetett, hogy megkérdezze. Biztos órákig kínlódott. Ó, és meg kell mondania Charlie-nak. Hurrá! És elmondhatom Amandának, aki mindig tökéletesen világossá tette, hogy szerinte nem vagyok elég jó Alexnek. És, úristen, megismerkedem a szüleivel. A képzeletem megtelt párok képeivel a bútorreklámokból, akik valamiért mindig párnacsatáztak. Ezek mi leszünk. És még mi minden jöhet? Alex biztos kap egy csomó pénzt a szüleitől karácsonykor, úgyhogy befizethetünk valami szépre. Még az is lehet, hogy kifizetik az egész lakbért, ha szerencsénk lesz…
Elkezdtem kiválasztani a függönyanyagot, mire Alex visszatért, még két cappuccinóval.
Leült. – Mondd, hogy gondolatban a függönyanyagot válogatod.
– Ne legyél hülye. Próbálom értelmesen átgondolni ezt az egészet.
– Min kell gondolkozni? Nem mintha összeházasodnánk, vagy ilyesmi.
– Nem, gondolom nem.
– Rajta, cica, mondj igent. Vicces lesz. Megígérem, hogy jó leszek. Se Charlie, se rögbi, csak napi huszonnégy óra odaadás.
– Hazug disznó vagy – mondtam.
– Csak egy jó szándékú lélek vagyok – énekelte. – Ó, Uram, ne hagyd, hogy félreértsenek.
Ránéztem.
– Istenem, most mibe mászom bele!
– Igent mondtál! Igent mondott! – kiáltotta az egész bárnak. Minthogy angolok voltak, nem pedig amerikaiak, nem törtek ki azonnali spontán tapsviharban, hanem úgy néztek ránk, mint két nagyszájú idiótára.
