Dogville

 

 

 

 

Lars von Trier nevéhez és munkáihoz ugyanúgy tapad az a jelző, hogy botrányos, mint Odüsszeuszéhoz a leleményes, vagy Albionhoz a ködös. Tény, hogy a dán rendező formabontó munkáival sikeresen megkavarta az európai mozi állóvizét, ami nem kis szó, és az is tény, hogy munkáiban szívesen hoz töménytelen mennyiségű szenvedést női főszereplőire. Lásd a Hullámtörés sokszorosan meggyalázott hősnője, vagy a Táncos a sötétben porig alázott, végül kivégzett szerencsétlen Björkje. Így azt sem várhatjuk, hogy Nicole Kidmannel bármi jó történjen, hiába világsztár, és hiába szép, szóval, aki Kidman rajongó – és nyilván sokan vannak ilyenek, és sokan vannak köztük, akik különben nem néznének meg von Trier filmeket – , az készüljön fel kedvence szenvedéseire.

Szegény Nicole ugyanis Dogville-be téved, egy álmos, szürke kisvárosba, valahol a Sziklás-hegységben, annak az útnak a végén, amely az elhagyott ezüstbányához vezet. Dogville lakói jó és becsületes emberek, akik szeretik a városukat – ám a South Park óta tudjuk, hogy az ilyen emberek a legszörnyűbbek. Szép sorjában meg is ismerjük őket, például Tomot, (Paul Bettany), aki írónak készült, de elhalasztotta a pályakezdést, hogy részt vegyen azokon a városi rendezvényeken, amelyeket az erkölcsi megújulás érdekében hívtak össze. De rajta kívül mindenki más is rendkívül szerény és erkölcsös, csupa szimpatikus népek, mint például Ma Ginger (Lauren Bacall), a helyi boltos asszony, a vak Jack (Ben Gazarra), vagy az almatermesztő házaspár, Vera (Patricia Clarkson) és Chuck (Stellan Skarsgard), valamint csinos lányuk, Liz (Chloe Sevigny). Ők azok az emberek, akik Tom unszolására beleegyeznek abba, hogy elbújtassák Grace-t, akit gonosz gengszterek üldöznek. Ezért a



szívességért cserébe Grace pedig szívesen elvállalja, hogy segít mindenféle munkában. Mindez szépen és harmonikusan működik, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Grace-t a rendőrség is keresi, és el nem kezd komoly nyomás nehezedni a városka lakóira. Ettől kezdve egyre több munkát várnak el a lánytól, és nem telik el sok idő, amíg először cselédként, majd egyre inkább a rabszolgájukként kezelik.

A kilenc felvonásban, egy prológussal elmesélt Dogville a maga 177 percével irgalmatlanul hosszú, komoly kis próbatétel, különösen azoknak, akik szeretik Nicole Kidmant. Az általa megformált Grace-ről, ahogy átesik a sorozatos és természetesen egyre komolyabb megaláztatásokon, lassan kezdjük azt gondolni, hogy bizony jobban járt volna a gengszterekkel – és a rendező ki is találja a gondolatainkat. Persze Triernek megvannak a maga eszközei, hogy mindezt érdekessé és különlegessé tegye. Először is színpadi díszleteket használ a harmincas évek felidézéséhez és a történet “lebegtetéséhez”, de úgy, hogy valahogy mindig minden kilógjon a néző által

előre megalkotott képből. Másrészt a minimáldíszlet mellé remek operatőri munkát rendel – eddigi filmjei is vizuális remekművek voltak -, és a kegyetlen történethez egy meseszerű narrációt használ. De ami viszi a filmet, az a hihetetlenül jó szereplőgárda. Itt egymás mellé kerülnek az olyan hollywoodi legendák, mint Ben Gazarra és Lauren Bacall, az európai mozi legígéretesebb tehetségeivel, mint például Paul Bettany vagy Stellan Skarsgård. Ami pedig Nicole Kidmant illeti, itt valódi színésznőként, és nemcsak dekorációként használják.


Dogville

Rendezte: Lars von Trier
Szereplők: Nicole Kidman, Paul Bettany, Stellan Skarsgård, Lauren Bacall, Patricia Clarkson, Blair Brown, Harriet Andersson, Jean-Marc Barr, Ben Gazarra