Láng Zsolt női, mind egytől egyik, még az utolsó elbeszélés tárgya is, a szomszéd nő, mind egy szálig hagyják magukat. Kiszolgáltatják, odadobják – megörvendeztetik, veszélyeztetik és megkeserítik a férfi életét, romba döntik az elbeszélőt, az álom mély kútjába száműzik, majd elutaznak vagy ott maradnak, ahova a narrátor ellátogatott, és az igazság azonnal olyanná válik a könyvben, mint egy női fátyol mögé rejtett kincs. Ahogy az écriture féminine állítja. A kincs azonban nincs sehol, semmi sem igaz, minden csak kitaláció, írói fogás, a szerelem és a házasság kifürkészhetetlen pillanatai ugyanakkor hétköznapi áramütések. Két szervezet külön működése e könyv. De ebben sem vagyok biztos. Mert nincs igazság, alapos ismeret, női vagy férfi; csakis az emlékezet működteti e szövegeket, összevissza futnak a szálak, néha egészen elkeveredik a figyelem. Az olvasó gombolyít. Nincs következmény, semmi sem biztos. De hova vezetnek e történetek nőkkel?
Nem is csupa nő ez a könyv. Sokkal több, mint a nők lehetnek önmagukban: az előrelátás bukása [Az időlátó], a megfigyelés kudarca [Egy talált zsebkendő megtisztítása], a kémkedés paródiája [A szomszéd nő]. Ez például három szempont. Csakhogy e váratlan bukásokat mind férfiak követik el, önmegfigyelés közben. Sokszor, az olvasás folyamán eldöntetlen marad, nárcisztikus önvallomás vagy a nőről való írás magasművészete-e a szerző tétje? E kérdés – méghozzá igencsak ez utóbbi felvetés javára – az utolsó történetben dőlt el számomra. Itt már nem a mitológia, az irodalmi hagyomány szervezi a szöveget, nincs utalás és illúzió, csakis a csupasz megírás, az én lemeztelenítése folyik át a nyelvbe. Félve írom, az írás itt az autobiografikus üggyé válik.
A teljes cikket elolvashatjátok a Litera Irodalmi Portál oldalán. Fotó: Szalai István
