Január 22 – a Magyar Kultúra napja

Egyik verse? – kérdezhetné az olvasó, s talán hozzátenné még azt is, hogy ez a megfogalmazás pontatlan. Úgy kellene mondani, hogy A VERSE (csupa nagybetűvel ejtve, nemcsak írva), hiszen ezt a költeményt ismerik legtöbben a magyar honban, s ama kevés himnuszok egyike, amelyet nem császár-királyok, nem diktátorok, még csak nem is parlamentek rendeltek.

Kölcsey himnusza – csak úgy, magának és magáért született, mint a magyar irodalom legtöbb verse, s hogy himnuszunk lett – a Himnusz -, olyan közakaratból történt, amelyre nincs példa az általam ismert történelemben.
A VERS miatt ez a nap számomra a kultúra mellett az anyanyelv, a nemzeti megmaradás napja is.

Hogy miért?





Mert büszkék vagyunk arra, ha az egyetemes halhatatlanságért folyó nagy előzködésben magyar képzőművész (az sem számít, ha csak magyar származású) olyan helyet vív ki magának, hogy neve nélkül nem lehet egy korszakról beszélni. Ne feledjük, a művészetek közül még a színház is értelmezhető a magyar idioma ismerete nélkül, csak az irodalom az, amely önkifejezésünk érdekében legféltettebb kincsünket, szomszédainktól, s más népektől megkülönböztető jegyünket, az anyanyelvet használja anyagaként.

Vannak nemzetek, amelyek nyelvet cseréltek, vagy csak nemzeti irodalmuk vette át a hódítók nyelvét – skótok és írek, a volt szovjet kisnépei, bretonok és indiaiak, Afrika angol, francia gyarmatainak dalnokai… Így távolról úgy tűnik, hogy népeik nem tragédiaként élik meg anyanyelvük alkonyát.

A magyarság tudatában a nyelv és az azonosság elválaszthatatlanok.

Az a magyar, aki anyanyelveként magyarul beszél.

A hatvanas évek Európájában egymásnak veselkedtek baszkok és többségiek, dél-tiroli németek és olaszok, belgiumi vallonok és flamandok. Ekkortájt kérdezték meg egy neves írótól, hogy miért gyűlöli olyan féktelenül a többséget, amikor ő maga is az állam nyelvén ír.





“Gyűlölöm őket, mert még az anyanyelvemtől is megfosztottak” – mondta az akkor éppen Nobel-díjra jelölt regényíró.
Kommentár nincs, de magyar nevű és származású román, szerb, szlovák írókat nem szoktunk nemzetünk ékköveiként koronánkra tűzni.

A nemzet szelektál. Szentistváni befogadó hajlamunk csak nyelvünk tekintetében érzékeny, hiszen magyarként tiszteljük M.S. mestert és Anonymust, ismeretlen eredetű középkori ötvösöket, építészeket, hiszen magyar minden vár és kastély, híd és középület, amelyeket pedig idegen hangzású nevűek építettek…
Amikor a magyar kultúrát a Himnusz születésnapján ünnepeljük, nem teszünk egyebet, mint napjaink egyikén a nemzet szellemi erejére gondolunk. Profán hasonlattal élve, Isten nem csak a mise alkalmával van jelen.

Január 22. a Magyar Kultúra Napja, de másik 364 a minden-napja.