Talán már akkor ki kellett volna fordulni, amikor beléptünk az étterembe. De nem tettük, mert… Hát nem is tudom. Talán a jó neveltetés, vagy a gátlások? Summa summarum; maradtunk. Fémvázas székek, kopottra mosott abroszok, avitt tárgyak. Mintha csak a nyolcvanas évek elején, egy SZOT-üdülő éttermébe léptünk volna. De ez még önmagában nem jelent semmit, ezért kicsit félve, de mégis bizakodva lapoztunk bele az étlapba, mely telis-tele volt ínycsiklandó fogásokkal. De első alkalommal kóstolgassuk csak kiskanállal azt a pudingot!
Hagyományos erőlevest (400 Ft) és hagymalevest (450 Ft) rendeltünk. Sajnos a mikrohullámú sütőben az erőleves hideg maradt, a hagymaleves túl forró lett, a mellé szervírozott sajtos pirítós pedig túl száraz volt.
 |
Bőséges vadétel választék volt ugyan, mégis bécsi szeletet rendeltünk dresszinges salátával (1450 Ft), azt nem nagyon lehet elrontani. Vagy mégis? A hús fura szagot árasztott – nem mondanám, hogy romlott volt, lehet, hogy csak nem a megfelelő helyen és módon tárolták, mindenesetre a partnerem étvágyát elvette. Én még megpróbálkoztam a Gundel palacsintával, de az sem tartozott a sikerültebb darabok közé; megdermedt csokiöntet a félig kihűlt, áldióval (dejó dió) töltött palacsintán. Pohárban csak kimért bort kínáltak, ami kissé visszariasztott. Mint a borivók általában, az üveges borok javát, ha csak egy kancsóban teszik is elém, felismerem. Ezzel szemben a kimért bor ellenőrizhetetlen, bármilyen ízű lehet, függően a termelőtől. Így egyes fajták megkülönböztethetetlenekké válnak, degradálva evvel az Istenek italának összes fajtáját és az ételt, melyhez kitüntetésként fogyasztjuk.
De a legnagyobb meglepetés csak ezután jött. A számla túl lassan érkezett és magasabb, mint amire számítottunk.
Kilépve a vendéglőből megfogadtuk, hogy többé nem jövünk ide, és hogy ezt a pudingot senkinek sem ajánljuk kipróbálásra. Még kiskanállal sem.
